13. A kozmopolita

“Aki nem ment át a kételyen, az soha nem lesz képes kiküzdeni saját valóságos hitét.”

Vekerdy Tamás

 

Orsi, 25, egyetemista

 

Berlin, 2014. szeptember

 

 

– Mikor utaztál Angliába és milyen céllal?

– 2009-ben utaztam ki. Éppen másodéves egyetemista voltam kommunikáció és médiatudomány szakon és sokkal másabb volt, mint, amire számítottam. Nem tetszett meg elsőre. Elveszettnek éreztem magam és szerettem volna világot látni, ezért halasztottam egy évet.  A nővérem ismert egy lelkésznőt, akinek a húga már dolgozott önkéntesként Angliában. Vele felvettük a kapcsolatot és mondta, hogy következő héten akár indulhatok is. Mivel ez egy keresztény szervezet volt, az feltétel volt, hogy meg legyek keresztelve.

– Tudtad, hogy mi vár rád?

– Igen, tudtam, hogy dolgozni kell a konyhán és egyéb háztartási munkákat kell végezni. Cserébe teljes ellátást kaptunk. Valamint az oda- és visszautazási költségünket is megtérítették.

– Hogyan utaztál ki?

– A Heathrow reptérre érkeztem Londonba, innen busszal mentem tovább. Alig találtam meg a buszpályaudvart a hatalmas reptér környékén. Emiatt le is késtem a buszomat, így oda kellett telefonálnom, hogy később fogok megérkezni. Nagy idegességemben belegabalyodtam a nemzetközi- es körzetszámokba, mivel folyamatosan úgy próbáltam telefonálni, mintha otthon lettem volna. Miután tudatosítottam magamban, hogy külföldön vagyok sikerült őket elérnem es minden gond nélkül megérkeztem. Ők pedig vártak rám az állomáson.

– Milyen intézmény volt ez?

– Ez egy nemzeti park területén található táborszerű intézmény dél-nyugat Angliában, ahová hetente jöttek gyerekcsoportok. A programok jellemzően a szabadban voltak: például kenuzás, szikla- és falmászás, valamint túrázás. Esténként bibliaórákon vettek részt. Maga a tábor gyönyörű környezetben helyezkedik el. Úgy éreztem magam mintha egy Jane Austen regénybe csöppentem volna, csend és nyugalom volt. Elképesztően gyönyörű volt a környezet, a reggeli ködös-párás időben számomra mesebeli volt az egész, ahogy az ablakon kinézve bárányokat láttam a réten.

Mi az ételek elkészítésében és kiosztásában segédkeztünk, emellett a közös helyiségek takarításában is részt vettünk, attól függően, hogy hová voltunk beosztva. Saját szobát kaptunk mindannyian, de voltak közös terek, amely kiváló lehetőséget nyújtott, hogy igazi közösséggé formálódjunk. Naponta 10-12 órát dolgoztunk, 2-3 óra ebédszünetünk volt és kaptunk heti 2 szabadnapot.  Ezeket a szabadnapokat úgy osztották be, hogy mindig legalább ketten legyünk az önkéntes házban. Ilyenkor pihentünk, vagy elmentünk felfedezni a környéket.

– Csak önkéntesek dolgoztak itt?

– Nem, négy angol vezető volt, akik a különböző részlegekért feleltek, valamint képzett instruktorok foglalkoztak a gyerekcsoportokkal. Ők rendszeresen besegítettek nekünk a konyhán.

– Melyik országokból jöttek az önkéntesek?

– Amikor én ott voltam, volt négy német fiatal, négy magyar, egy spanyol és egy svájci.

– A nyelvet tudtad gyakorolni?

– Már jó szinten voltam angolból mivel kéttannyelvű gimnáziumba jártam, inkább azzal volt problémám, hogy nem mertem beszélni. Itt viszont rá voltam kényszerítve a nyelvhasználatra így ennek hatására a gátlásaim is feloldódtak. Ez legalább egy másfél hónapos folyamat volt nálam. A konyhán megtanultam a szakszókincset, praktikus dolgokat, amiket azelőtt soha nem használtam. Ezeknek az elsajátításában nagy segítségünkre volt az angol konyhafőnök, aki szívesen segített nekünk.  De persze egymást is tanítgattuk es esténként angol televízió műsorokat néztünk, ami egyben volt szórakoztató és hasznos is a számunkra.

– Nem ért sokkhatásként az, hogy az anyanyelvi angolok hogy beszélnek?

– Nem, mert a gimiben is voltak anyanyelvi tanáraink. De egyébkent türelemmel és megértéssel fordultak hozzánk, lassabban beszéltek és ha szükség volt rá, szívesen megismételték többször is az elmondottakat.

– Ekkor voltál először külföldön hosszabb időre?

– Igen.

– Nem volt honvágyad?

– Nagyon vágytam külföldre. Persze hiányzott a családom, de a kirepülés a felnőtté válás része, ami nálam a szó szoros értelmében is bekövetkezett. Meg egyébként ez egy védett közeg volt, ami könnyebbé tette a kint létet. Nem kellett megküzdenem azzal, hogy egyedül vagyok, hogy munkát kell keresni, hogy nem tudom a nyelvet. Nekem ezek már eleve előre adottak voltak, tudtam, hogy mi fog rám várni. Szeretettel fogadtak minket, éreztük, hogy fontos a munkánk. Három hónapig maradtam.

– Nem fordult meg a fejedben, hogy Angliában maradsz hosszabb távra?

– Ez a tábor el volt zárva a külvilágtól, egy nemzeti park közepén volt. Másfél órára volt az első falu gyalog. Ezek a körülmények pár hónapra teljesen ideálisak voltak, de hosszú távon nem tudnám ott elképzelni magam. Ugyanez volt a helyzet az időjárással is. 3 hónap alatt mesésnek es csodálatosnak tartottam, hogy minden reggel ködre ébredhet az ember lánya, de ezt egy egész életen át nem tudnám elviselni.

– A szüleid hogyan reagáltak?

– Támogattak, mivel tisztában voltak vele, hogy ez az én épülésemre szolgál.

– Hogyan jöttél ki a más nemzetiségű kollégákkal?

– Jól kijöttünk mindenkivel, de kisebb súrlódások voltak persze. Általában a közös terek takarításán mentek a csatározások.

– Szövődtek tartósabb barátságok?

– Itt ismertem meg a férjemet, aki szintén német és három nappal később érkezett, mint én. Amikor megláttam, volt egy érdekes érzésem, hogy ő lesz a férjem. Persze jót röhögtem magamban és el is hessegettem ezt a gondolatot. Aztán érdekes módon mindig engem kért maga mellé a konyhába, amit azzal indokolt, hogy én jól dolgozom.

A három hónap elteltével én hazautaztam, ő még három hétig maradt, aztán ellátogatott Magyarországra decemberben. Januárban pedig már együtt költöztünk Németországba. Aztán Magyarországon éltünk két es fél évig, befejeztem az egyetemi tanulmányaimat kommunikáció és médiatudomány, valamint politológia szakon, ő pedig call centeresként dolgozott Budapesten. Közben 2012 nyarán házasságot kötöttünk. Jelenleg Berlinben élünk 2013 júliusa óta és októberben kezdem a mesterképzést Berlinben, média és politikai kommunikáció szakon. A férjem informatikusnak tanul.

– A férjed milyen szinten tanult meg magyarul?

– A cégnél, ahol dolgozott, volt lehetőség arra, hogy részt vegyen magyar nyelvtanfolyamon, így az alapokat ott elsajátította. De sajnos mivel az angol és a német nyelvet használta a munkája során, nem volt rákényszerítve, hogy magyarul beszéljen. Ennek ellenére elég sok mindent megért és mindennapi beszélgetésben is részt tud venni.

– Ő hogyan élte meg a Magyarországon eltöltött éveket?

– Nagyon szerette Budapestet es az is szimpatikus volt neki, hogy nagyon nyitottak a magyarok. Mikor elköltöztünk Berlinbe mondta, hogy hiányzik neki Magyarország, a magyar emberek és a családom.

– Maga az angliai élmény hatására változtál?

– Kitágult a világ és úgy vélem én ott lettem felnőtt. Megtaláltam a lelki békémet, megerősödött a hitem. Meghatározó volt ez a három hónap az életemben. Megtapasztaltam, hogy megállom a helyem egy idegen országban. Ha problémám volt, nekem kellett megoldani, nem szaladhattam a szüleimhez. Éreztem, hogy az angolom is fejlődik. Valamint életre-szóló barátságokat is kötöttem.

– Az angolt használtad az óta?

– Az egyetemi évek alatt gyakornokként cikkeket kellett írnom angolul és egy kutatócsoport tagjaként egy nemzetközi konferencián angolul adtam elő Lengyelországban. Az egyetem alatt sok szakcikk csak angolul volt elérhető. Valamint napi szinten olvasok híreket angolul, illetve nézek sorozatokat, filmeket, hogy szinten tartsam a nyelvtudásomat.

– Milyen távlati terveid vannak?

– Az egyetemen szeretném folytatni a kutatómunkát és a jövőben szeretnék PhD fokozatot szerezni.

– Köszönöm a beszélgetést és további sok sikert kívánok.

12. Aki a helyén van

 

 

„Az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.”

Csitáry-Hock Tamás

 

 

Aki a helyén van

 

Kriszta, 38, irodavezető

2014 július, Twyford

– Mikor jöttél Angliába és hogyan alakultak a dolgok?

– 2001-ben jöttem ki először miután filozófia szakon lediplomáztam és angol szakon is utolsó éves voltam. A diplomamunkám volt még hátra, de olyan szakdolgozattémát választottam, amihez kutatni kellett. A brit civilizáció tanárom javaslatára a skót parlamentről írtam a szakdolgozatomat. Ez idő tájt alakult meg ugyanis az önálló skót parlament és ekkor építették az új épületet is. Ennek apropóján érkeztem dél Angliába, mivel egy barátnőm is itt élt. Ekkor még Magyarország nem volt uniós tag, au-pair vízummal jöttem ki és egy családnál helyezkedtem el. Iskoláskorú gyerekekre kellett vigyáznom, mellette járhattam nyelvtanfolyamra a helyi Henley Collegeba. Két félévet jártam a felsőfokú csoportba. Közben elkészítettem a szakdolgozatomat és a védésre hazautaztam.

Mivel két évre szólt a vízumom, úgy döntöttem, hogy még visszamegyek egy kis időre. A család mellett dolgoztam étteremben és pubban is, hogy a pluszköltségeimet tudjam fedezni. Sok fiatallal megismerkedtem és barátságokat is kötöttem, kialakult egy baráti köröm. Angol fiatalokból állt ez a társaság. Ekkor ismerkedtem meg egy Martin nevű fiatalemberrel, aki éppen ausztráliai több hónapos kalandozásaiból tért haza a barátaihoz. Párhuzamosan voltak más országokból származó barátaim, mivel a faluban volt egy tanár, aki előtte Oxfordban tanított és hetente kétszer tartott csoportos órákat jelképes áron. Amit bedobtunk azt is kávéra, teára és kekszre költötte. Többségében au-pairek jártak, nagyon jó társaság alakult ki. Életszerű dolgokat tanultunk, a brit kultúrát is felvillantotta és a szakdolgozatomban is segített.

Azt terveztem, hogy utána Budapesten keresek majd tanári munkát. 2003-ban nyáron haza is költöztem, de tanárként nem sikerült elhelyezkednem. Egy üdítőital gyártó cég Közép- és Kelet-Európai Divíziójánál kaptam állást személyi asszisztensként Budán. A nyelvtudásom miatt sikerült ide bejutnom, mivel a felsővezetők angolok voltak. Teveim voltak otthon, de végül csak egy évig dolgoztam ennél a cégnél. Két hónappal azután hogy elkezdtem a munkát, Martin meglátogatott Budapesten, először járt Magyarországon. Majd minden hónapban meglátogatott egy éven keresztül, mivel komolyabbra fordult a kapcsolatunk. Ez kiváló alkalom volt rá, hogy alaposan megismerjük egymást. Egy év után megkért, hogy költözzek vissza Angliába. Közben megtörtént az uniós csatlakozás tehát egyszerűbb lett a munkavállalás. Martinnak az édesapjával közösen jól menő kőműves vállalkozása volt, ő nem akart Magyarországon élni emiatt. Októberben költöztünk össze, azóta együtt élünk. Azt követő év februárjában kezdtem el dolgozni egy klinikai kutatócégnél és a mai napig is itt dolgozom. 2005-ben összeházasodtunk Magyarországon, 40 vendégünk volt Angliából és 40 otthonról. 2008-ban született meg a kisfiunk, Erik és 2011-ben a kislányunk, Liliana.

– Meddig tudtál otthon maradni a gyerekekkel?

– A fiammal 11 hónapig tudtam itthon maradni. Ezután bölcsödébe járt hetente három napot, valamint hétfőn és pénteken otthonról dolgoztam.  A lányom 9 hónapos volt, amikor szólt a főnököm, hogy most lenne érdemes visszamennem, mert átszervezések lesznek. Akkor léptem elő csoportvezetővé. Amikor a céghez kerültem, személyi asszisztens voltam két évig. Klinikai kutatásokat végez a cégünk, embereken tesztelnek gyógyszereket, orvosi műszereket és gyógyászati eszközöket. 37 országban van irodánk szerte Európában és Ázsiában.

– Érezted valaha hátrányát, hogy nem anyanyelvi angol vagy?

– Az elején azt éreztem, hogy  jól boldogulok és könnyen megoldok dolgokat. Azt a visszajelzést kaptam, hogy logikusan gondolkodom. Nem megyek el dolgok mellett, alapos vagyok. A nyelvvizsga és a diploma ellenére az önbizalmam kevés volt, erősnek éreztem az akcentusomat. Emiatt meg is ingott az önbizalmam. Az orvosi kifejezéseket a mai napig tanulom. Én vallom, hogy nem elég egy középfokú nyelvvizsga vagy nyelvtudás, itt kell élni egy ideig és csak úgy lehet a helyi beszélt nyelvet rendesen elsajátítani. Aztán később sokan mondták, hogy nincs akcentusom vagy nem tudták beazonosítani, hogy milyen. Tehát sikerült lefaragni az akcentusomból, ezzel együtt az önbizalmam is nőtt. Ez persze időbe telt. Nem kell keresnem a szavakat, kifejezéseket már és választékosan tudom kifejezni magam.

– Angol nyelvi környezetben voltál végig?

– Igen, de ennek előnye és hátránya is van. Ennek köszönhetem, hogy boldogulok, a karrierem is szépen ível felfelé. Ügyeket egyedül intézek, a lakásvásárlást is én intéztem. A gyerekeimhez csak magyarul beszélek, de ők nem nagyon akarnak megszólalni magyarul. Ha a magyar nagyszülők idelátogatnak nekik is sokszor angolul válaszolnak vissza és akkor persze mondják nekik, hogy magyarul mondd. A fiam meg tudja magát értetni, de inkább csak szavakat használ. A kicsi is érti már, hogy ez két külön nyelv. Kevés az olyan helyzet, amikor magyar nyelvi környezetben vannak, szinte csak évente az a néhány hét, amikor a nagyszülőkkel vagyunk. A férjem alapszinten ért magyarul, de csak egy-két alapkifejezést tud használni.

– Neked mi hiányzik legjobban?

– A család és a barátok! Meg a magyar sütik: az almás pite és a mákos bejgli például.  Szoktam magyar ételeket főzni, de mégsem olyan az íze.

– A háziasszonyi pályafutásod más itt mintha otthon élnél?

– A mi generációnk közül már nem feltétlenül mindenki konyhatündér lakóhelytől függetlenül. Az első közös karácsonyunkon még háromfogásos vacsorát főztem. Olyat akartam, ami nem tipikus karácsonyi étel, magyaros, de az angol ízvilágtól sem áll túl távol így gulyáslevest, hortobágyi palacsintát és sütiket készítettem. Kötényben, lisztesen és csapzottan ügyködtem a konyhában, Martin éppen golfozásból jött haza és a konyhában térdre rogyott előttem és megkérte a kezem. Most már én sem főzök több fogást, mindent meg lehet venni készen vagy félkészen. Mivel teljes állásban dolgozom, nem főzök minden este. Próbálok inkább a gyerekekkel foglalkozni, amíg a sütőben elkészül az étel.

– A magyar híreket követed?

– Mivel a számítógépen dolgozom egész nap, a privát életemben kerülöm. De persze elolvasom a híreket néha. Az a problémám, hogy Magyarországon minden a politikáról szól. A tudományos és kulturális hírek jobban érdekelnek.

– Milyen kép él a magyarokról az angol köztudatban?

– Két csoport van, az egyik csoport semmit nem tud, a másik csoport, aki már járt Magyarországon vagy tájékozottabb. Találkoztam olyan emberekkel, akik többször jártak az elmúlt 30 évben nálunk és lelkesen mesélik, hogy milyen változásokat látnak az országban. A kedves, vendégszerető embereket mindenki megemlíti. Egyre több angol látogat el Közép-Európába turistaként, például dunai hajóútra.

– Hogyan látod a brit társadalmat?

– Nagyon sok mindent elrontottak az utóbbi évtizedekben. Ez ugyan egy igazi kulturális olvasztótégely, szép dolog a multikulturalizmus, de sokan nem akarnak a társadalomba beilleszkedni és még a nyelvet sem hajlandók megtanulni. Ez szerintem elfogadhatatlan.

Az sem tetszik itt a pénzügyi kultúrában, hogy akkor jobb a megítélésed, ha hiteleket veszel fel. Szinte a felelőtlen „fogyasztásra” készteteik az embert már fiatalon.

– A környéketeken milyen a lakosság összetétele?

– Az iskolában a gyerekek 97%-a fehér brit a környékünkön.

– Vezetsz Angliában?

– Igen, mindig is vezettem, nekem szabadságérzetet ad az autóval való közlekedés.

– Szórakozásra jut időtök?

– Mielőtt a gyerekek megszülettek sokat jártunk el, például színházba. Vonattal 45 perc alatt be tudtunk menni Londonba. Itt vidéken családi programokra járunk inkább vagy a barátainkkal összejövünk grillezni.

– Van segítséged?

– Anyósom hozza el a gyerekeket az iskolából kedden, szerdán és csütörtökön negyed négykor és ötig marad nálunk. Ez nagy segítség. Este csak alkalomszerűen vigyáz a gyerekekre, de éjféltől tovább nem szokott maradni.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A helyemen vagyok most, stresszes időszakon vagyunk túl. Két kisgyerekkel teljes állásban dolgozni nagyon kemény, ugyanúgy kell teljesítenem, mint egy fiatal gyermektelen kollégának. Most már nőnek a gyerekek, egyre könnyebb lesz.

– Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történetedet és minden jót kívánok a családodnak!

 

11. A sentimental old sod

And the other way round…

“Hungary to me is more about people than things.”

Chris Johnson

“The sentimental old sod”

 

Chris, English teacher

2014, Yorkshire, UK

– When did you go to Hungary and why?

– We just finished a year touring Australia and we got back to England in 2003. We had never really travelled before and we really loved it so we decided that the next job we got offered outside the country we would take, regardless of where and what it was. There was an advert in the local newspaper and it said teacher wanted in Hungary. I applied and got the job. Between going back from Australia and getting a job overseas we got married. It would be much better to say that: “My wife is coming with me.”, than “Can I bring my girlfriend?” We had the interview in Hungary six weeks later. It was a private employer, a family who had three children and one of them was at public school in England and two of them were at home. They wanted them home educated in English. We taught them, my wife taught the younger child at the beginning of his education while I taught the older one. We taught them according to the British National Curriculum.

– Could they speak good English?

– The older boy could speak a few words because he had spent a few weeks at an international school before, but it wasn’t really working out for his parents.

-Are you qualified teachers?

– I am, I was a primary school teacher for two years before we went Australia. I would like to work with adults again. My wife isn’t a qualified teacher, she just picked  up the skills.

-How long did you intend to stay?

-First, it was a one year contract and it was extended and extended. We thought it would be just a year but then we stayed with them for four years.

– Do you think it was right for these children to be home educated?

– Yes, educating them solely in English meant that their English was excellent by the end of the four years we spent with them. At the end both children got a place at a very good private school (we got them into a specific school they had in mind, so they got what they wanted) in England so they went there but we wanted to stay in Hungary.

– What was your first impression of Hungary?

– When we first arrived, we were flown over by this family and whisked off from the airport to a flat that had been paid for for us. We waited and waited for something to happen. The family couldn’t speak English, we couldn’t speak Hungarian at that point and the mother was taking charge of managing us. Speaking about the time was a problem, we never knew when there was the appointment with her.

At first, we didn’t fully appreciate how fully different the two cultures are. Life is very different in Hungary. Everything looks the same: people driving normal cars, normal buildings, normal streets. We didn’t really take into account how different everything was. We realized it very early on that we are going to find it really difficult with the language. Hungarian is ridiculously odd and difficult!  People were very friendly, but even English speakers struggled to understand us and vica versa. People were curious about us and what we were doing there so we got a lot of help. We tried our best with the language but one of the difficulties were that we are used to people speaking „bad English” but people in Hungary never heard their language spoken badly. Bad Hungarian is as useful as no Hungarian at all.

-What level did you reach?

– “Kérnék két korsó sört”. That was all about it. No, it’s not completely true. I still have quite good vocabulary in Hungarian but to express myself using full sentences is challenging. I understand a bit. I went back to Hungary a few months ago after being back in England for almost 4 years and I found it much easier. There was no pressure this time, so I found it easier to communicate in Hungarian.

– Can you tell me a few words?

– keveset beszélek magyarul, étteremben, bolton, beszélek kicsit magyarul, nagyon nehéz nyelv

– What do you miss most?

– We got to know some people and got familiar with the culture when we realized just how different it all was. The thing I miss most about Hungary now is that the Hungarian people like to sit and talk and have a beer together for hours. That does not exist in England, everything has to be covered up by loud music or the TV is on in the background. People don’t have time for each other here. We found most of the people we dealt with in Hungary weren’t as materialistic as people tend to be in England. I had the feeling that people valued each other and their friendship more. Whereas in Britain people value their house and their car more. Hungary to me is more about people than things. England seems to be the other way round at the moment. We would love to go back and live there again.

– What happened after the family left?

– We started a business, opened a language school and we also subcontracted to other language schools and it was great. We stayed for 3 more years. We even bought a house but the recession hit Hungary really hard. We lost a lot of students, I taught a lot of business English and companies began to cancel English lessons. My wife taught children and parents couldn’t afford lessons any more. We had a couple of big client pull out. The business started to decline. We couldn’t afford to carry on and we came back to England. One of my friends sold the house for us. We’ve been back for four years now and I miss it every day to be honest.

– Did you often visit Britain during those years?

– I came back three times. (once for a funeral)

– Did you have time to travel in Hungary?

– We visited the bordering countries but within Hungary we didn’t travel that much to be fair. We spent some time in Budapest, Debrecen and Miskolctapolca. We never travelled as much as we would have liked. Initially it was such a novelty for us, to be able to get into a car and to drive to another country. So we just drove to Slovakia or Romania.

– Did you go to festivals or concerts?

– I loved the wine festival in the city center in Nyíregyháza. I loved Vidor Festival, too and I used to go to Hegyalja Festival. I even went back two years ago for this festival.

– Which is your favourite food?

– We love the gulyás. My wife’s big favourite is hortobágyi palacsinta. I like a nice pörkölt and rakott krumpli.

– How about drinks?

– Borsodi is my absolute favourite beer. I like Soproni, too. I did enjoy that I could afford to go out and have a few beers. It’s the sort of thing we can’t do here because it’s so expensive. It has to be a special occasion here, but in Hungary it was spontaneous.

– Did you meet other British people in Hungary?

– We would go to the English Club every Tuesday and have a chat with the local British community.

– How would you characterize the Hungarians?

– There were a few sentences that we used to hear a lot when something was not working properly. People would say: “This is Hungary! “We heard that an awful lot. People used to say that they are pessimistic, but I never found it to be true! The friends I had were happy, fun-loving and very nice to be around. It would be difficult to say anything that characterizes people in Hungary.

In the village where we lived, people took longer to get to know us and trust us as foreigners but when you did become accepted, it was absolutely genuine and I have friends in Hungary that I will have for life. I have never found people to be false about anything. They wear their heart on their sleeve. (display emotions openly) You can trust the way people appear to you.

– Did you read any Hungarian literature in English?

– I looked over a few poems. The only novel I read was about a group of boys, who used to meet on the Grund. I appreciate it is a children’s book. (Pál utcai fiúk) I have also read a book by a lecturer, Colin Swatridge, who wrote about his experiences in Hungary. (A Country Full of Aliens)

– How did you enjoy teaching English to Hungarians? Do you think Hungarians can learn English easily?

– It varied from person to person. I can imagine that it must be really difficult for a Hungarian person to learn any other language because it is so remote from anything else. There isn’t a lot of common ground on any other language. The biggest difficulty we had particularly with adults that they had studied English at school to some extent and I don’t think that the style at schools really encourages them to speak very much although they could understand what they read reasonably well. The lessons that I observed in Hungary were quite one directional, too teacher-centred.

We did a one-week long workshop for teenagers in a summer camp and it was so difficult. I expected that everybody would throw ideas but there was just silence. We got them going by the end. It was a very different learning experience for them as well.

– Are you planning to move back to Hungary?

-Yes, we’ve been trying to find a way to get back since we came back to Britain. I was looking on the Internet to find a job in Budapest but I came across a job in Brunei. It was a 3-month long application process. It’s an ordinary primary school and such a good opportunity, with a very nice financial package, accommodation is also provided for my family. My CV as an international teacher is actually very good because of the time spent in Hungary but  becoming an English school teacher, it’s really not very good at all. My job options are overseas now.

– Did you make new friends in Hungary?

– Most of my friends are from Hungary, Gabor E. being very high on that list of people. I miss it a lot, one day I will go back. I miss the social side of it, how people are with each other. The way people value one another. People don’t have the same attitude towards each other here.

We had a marketable skill and we were able to enjoy an income that was well above average. Obviously this colours your view of the place. We could afford to enjoy ourselves all the time. On the other hand, a lot of my friends were struggling financially, saving up to move out of their parents’ home. It’s easy to forget that.

It would be a shame if Hungary lost its identity for the sake of becoming more western, more modern. Everybody asked me: “What are you doing here? In England people have everything.” I don’t think people in England have everything, only bigger cars and more expensive houses. They don’t have what I saw in Hungary: family commitment, a commitment to their friend and they don’t have a national identity.

– What are your plans for the future?

– In a few years’ time I want to go back to Budapest and get a university job and live happily ever after.

– I wish it comes true! Thank you for sharing your story.

 

Chris wrote to me after the interview:

“Thanks for the opportunity to make a permanent record of this very special period of my life, it will always be in my heart.”

 

 

 

 

10. A tudatos

 

„A tudatosság azt jelenti, hogy az ember irányítja az életét, és odafigyel rá.”

Csernus Imre

 

 

A tudatos

 

Judit, 30, diplomás ápoló

2014. július, London

– Mikor érkeztél Angliába és milyen céllal?

– 2006-ban jöttem, most volt éppen nyolc éve. Már főiskolás koromban is készülődtem, mivel harmadéves koromban az akkori párom kiköltözött, miután fél évig már együtt jártunk. Egy évig távkapcsolatban éltünk. Vizsgaidőszakokban évente párszor kijöttem hozzá. Az utolsó évben egy idősek otthonában dolgoztam hétvégeken, hogy ápolási gyakorlatot szerezzek. A diplomaosztómra hazautazott a párom, két hetet otthon töltött, majd együtt visszajöttünk. Egy élelmiszerdiszkontban dolgozott, először pénztárosként, majd öt év elteltével ő lett a boltvezető.

– Hogyan kerestél munkát?

– Kiérkezés után rögtön elkezdtem a CV-ket (önéletrajz) beadni különböző helyekre. Egyszer egy ablakban megláttam, hogy egy kis hotelbe kerestek munkatársat, és jelentkeztem. Fel is vettek, ott dolgoztam hétfőtől péntekig, reggelente reggeliztettem, aztán pedig a szobákat takarítottam. 5 font volt az órabérem és készpénzzel fizettek. Később a tulaj hölgy szólt, hogy a húgának is kellene segítség a háztartásban, vasalás, takarítás és gyerekfelügyelet. Ezt is elvállaltam és minden délután mentem hozzájuk két órára. Kb. száz fontot tudtam így hetente megkeresni. A vasárnap volt a szabadnapom.

– Hogyan boldogultál a nyelvvel?

Ekkor már volt alapfokú nyelvtudásom. Az elején voltak nehézségek és félreértések, de nagyon igyekeztem és elboldogultam. Mindig volt nálam egy kis papír és ceruza a zsebemben és jegyzeteltem, majd otthon kiszótároztam az ismeretlen szavakat.  NI-interjúra is egyedül mentem és meg tudtam magam értetni.

– Tudtál hamar váltani ezután?

– Igen, egy kisboltban egy hirdetésen láttam, hogy idősek otthonába kerestek ápolókat és rögtön jelentkeztem, ez kb. két hónappal a kiutazásom után volt. Megkaptam ezt az állást is Epsomban. Egy órát utaztam oda és vissza is naponta. Közben csak mocorgott bennem a gondolat, hogy jó lenne szakápolóként dolgozni, ha már diplomát szereztem.  Ekkor egy megosztott lakásban éltünk, 6 szoba volt benne és párok laktak minden szobában. Az egyik lakótársam mondta, hogy regisztráljak egy bizonyos honlapon nővérnek. Be kellett küldenem a diplomám angol változatát, a magyar és az angol erkölcsi bizonyítványt, oltási papírokat, fizikai alkalmassági igazolást és két referencialevelet. Majd néhány hónap után megjött az igazolás, hogy regisztrált nővér vagyok. Nagyon örültem, hogy sikerült ezt elrendezni. Ekkor az idősek otthonában felajánlották, hogy dolgozzak nővérként, segítenek betanulni. A világoskék köpenyemet sötétkékre cseréltem, feljebb léptem. Ebben a pozícióban dolgoztam még utána 2-3 évet, de elegem lett az ingázásból. Bár szerettem itt dolgozni, olyan volt ez, mint egy nagy család, mégis továbbléptem. Elhelyezkedtem egy suttoni idősek otthonában, de szerettem volna szakmailag is több kihívást. Ez a munka is rutinszerű feladatokból állt inkább. A kollégáim mindig különböző nemzetiségűek voltak, magyar kollégám sosem volt. Magyarul csak a párommal beszéltem és telefonon a családdal.

– Nem akartál kórházban dolgozni?

– Közben többször jelentkeztem nővéri pozícióra a helyi kórházba, de félreértettem a dolgot, mert mindig sister állásra jelentkeztem, de ez főnővért jelent, az ápolónőket itt staff nursenek nevezik. Mikor erre rájöttem, utána staff nurse állásokra jelentkeztem, és fél év után be is hívtak interjúra. Sikerült az álmom, felvettek. Az angol orvosoktól nagyon féltem és tartottam azoktól a helyzetektől, amikor spontán kell kommunikálnom vagy cselekednem vészhelyzet esetén. A belgyógyászat és sebészet közül választhattam, az utóbbi mellett döntöttem. Ez 2009 májusában történt, ez egy nagy fordulópont volt az életemben. Egyik napról a másikra eljöttem az idősek otthonából, ez nem volt szép tőlem, de nagyon akartam ezt az állást.

Az első napomon kezembe nyomtak egy három oldalas listát, hogy az alapján készítsek fel egy beteget műtétre. Kértem segítséget, mert egyedül nem ment. Két hétig tartott a „beavatás”. Úgy éreztem magam, mint aki most jött ki a suliból. Segítőkészek voltak a kollégák, de megfogadtam, hogy a munkát különválasztom a magánélettől és nem engedek be senkit az én privát szférámba.

– Mi okozott nehézséget?

– Eleinte a halálnak még a  gondolatával is utáltam foglalkozni, és úgy alakult, hogy a betegek mindig akkor haltak meg, amikor éppen nem én dolgoztam.

– Milyen származásúak a betegek és a kollégák?

– A betegeink 90%-a angol.  A világ összes részéről vannak kollégáim, jamaikai, fülöp-szigeteki, lengyel és ghánai például. A főnővér és a titkárnő angol csak. Nekem soha nem okozott gondot ez a kulturális sokszínűség. Az orvosaink is különböző országokból jönnek, van afgán, afrikaiak. Nagyon hibásan beszélnek angolul, erős akcentussal. A tudásuk nem korszerű, de itt továbbképzéseken vesznek részt az ideérkezés után. Eleinte a sürgősségin szoktak dolgozni. A műtőben 6-7 ortopéd orvosunk van, ők angolok. Csapatban dolgoznak, az osztályon a rezidens orvosok vannak.

– Miből áll a munkád?

– Reggel átadja az éjszakás nővér a betegeket, egy nővérre 7-10 beteg jut. Minden betegről magamnál tartok egy ápolási lapot, amely az aktuális állapotát és kezelést tartalmazza, hogy ha telefonon érdeklődnek a hozzátartozók, tudjak információval szolgálni. Aztán kiosztom a gyógyszereket, ezt adminisztrálom is. Eközben a segédápoló reggeliztet. Aztán ha van műtétes betegem, előkészítem, ez egy lista alapján történik. A segédápoló közben megmosdatja a többi beteget, majd egyesével minden beteggel foglalkozunk, felültetjük, átmozgatjuk őket. A műtött betegeket is figyelemmel kell kísérni, de a rezidensek mindig a közelben vannak, ez számomra is megnyugtató. Aztán ebédkor ugyanez ismétlődik, ebéd gyógyszerosztás. Egyórás ebédszünetem van. Délután öt-, hatkor még egy gyógyszerosztás, mellette folynak a műtétek, az előző napi idős műtötteknek rutinszerűen vért adunk. Ha az intenzíven nincs hely, az osztályon oldjuk meg ezeket a dolgokat. Mindent adminisztrálnunk is kell folyamatosan. Az ápolási lapokat írjuk kézzel, más minden a gépen van. Fizikailag és mentálisan is nehéz a 12 órás műszakot végigcsinálni. Az ortopéd osztályon dolgozni különösen kemény. A műtét utáni rehabilitációval van a legtöbb gond, sokszor nem haza mennek a betegek, hanem öregotthonba. Az utcára nem engedhetünk ki beteget. Vannak extrém esetek, a múltkor volt egy 54 éves betegünk, aki az autójában lakott. Az idősek között sajnálatos módon sok az alkoholista, nagy részük magányosan él.

– Mennyire elhivatottak a kollégáid?

– Tapasztalataim szerint kétfajta nővér van. Az egyik, aki hivatásának tekinti a munkát, a másik, aki csak a pénzkeresés miatt végzi el. Én hivatásnak tekintem, sokszor álmaimban is visszatérnek a betegek.

– Milyen visszajelzést kapsz a munkádról?

– Hálapénz itt nincs. Hazamenetelkor a betegektől ajándékcsomagot szoktunk kapni, ha 25 font alatti az értéke, akkor elfogadhatjuk. A nővérszobába szoktuk ezeket berakni és közösen fogyasztjuk el.

A főnővértől folyamatosan kapunk értékelést a munkánkról.

– Van elég nővér?

– Most már jobban átlátom az angol egészségügy helyzetét, nagyon nagy nyomás van itt a nővéreken, folyton nővérhiány van.

– Magad mögött tudod hagyni a munkát, amikor kilépsz a kórház kapuján?

– Megfogadtam, hogy „nem viszem haza a munkát”, de ezt szinte lehetetlen betartani. Sokszor még este a fürdőkádban is átgondolom a napomat.

– Magyar betegekkel találkoztál a munkád során?

– Volt egy 104 éves félig magyar betegem, aki időskori elbutulásban szenvedett és néha angolul, néha magyarul szólt hozzám. Egy másik félig magyar betegemnek vittem be paprikás krumplit és nagyon örült neki, megette az utolsó falatig.

– Hogyan alakult a magánéleted?

– Még 5 évig maradtunk együtt a párommal. 2010-ben Az egyik doktornőtől kaptam egy pénzügyi tanácsadó számát, mivel lakásvásárláson gondolkodtam. Elmondtam neki az anyagi helyzetem részleteit, majd másnap hívott, hogy kereshetem a lakást mivel az NHS (angol TB) garantálta az állásomat hosszú távra. Három hét múlva megvettem a lakást. Előtte el kellett döntenem, hogy a párommal vegyek kétszobás lakást vagy egyedül egyszobást. Ez nagyon nehéz dilemma volt, az utóbbi mellett döntöttem. A tanácsadónak kb. 250 font munkadíjat fizettem, viszont a banknak 990 font díjat kellett befizetni. Tíz százalék önerővel már el lehetett indulni. Három havi jövedelmet néztek visszamenőleg, ezért fel kellett turbóznom egy kicsit a fizetésemet, mindent elvállaltam. Végül a hitel törlesztőrészlete kevesebb lett, mint a korábban bérelt minigarzon (studio flat) albérleti díja. Életem legjobb döntése volt, a lakás értéke azóta folyamatosan nő.

– Ez nem semmi ilyen fiatalon!

– Mindig nyitott szemmel jártam, ahogy fejlődött az angolom, szerettem mindenféle témáról beszélgetni a kollégákkal is.  Az volt a szerencsém, hogy amit itt kerestem, azzal gazdálkodhattam, nem volt otthon diákhitelem. Ezért a szüleimnek tartozom köszönettel.

A párommal időközben megváltozott a kapcsolatunk, neki is más elképzelései voltak a jövőről és nekem is. Nem láttuk a közös jövőt, és szakítás lett a vége, majd másfél évig egyedül voltam. Ekkor kezdtem el kinyílni, új barátokat szereztem, a rendszeres sport is ekkor vált az életem részévé.

– Hogyan alakult a szakmai előmeneteled?

– A munkában is szerettem volna magasabb pozícióba lépni öt év után, de főnővér nem akartam lenni. Kerestem a lehetőségeket. Jelentkeztem egy fertőzésmegelező nővér állásra a kórházon belül, kiléptem a komfortzónámból. Borzasztóan izgultam az interjú előtt, nem tudtam, mire számíthatok. 2014 májusában, egy szerdai napon volt az interjú, öt jelentkező közül engem választottak, ez nagy büszkeséggel töltött el, szinte eufórikus állapotban voltam, amikor felhívtak a jó hírrel. Nagyon várom már, soha nem dolgoztam még hétfőtől péntekig, 9-től 5-ig. Fele irodai munka lesz, fele ápolás. Egy évig fogom az ortopéd osztályon műtött betegeket nyomon követni, a kórházban személyesen és a távozás után is kikérdezéssel. Több szabadidőm lesz, ezt is tudatosan döntöttem el, hogy jobb legyen az életminőségem, bár így elesek a hétvégi pótlékoktól.

-A magánéletedben történt változás?

– Találkoztam egy magyar fiatalemberrel egy magyar rendezvényen a belvárosban két éve. Eddig minden jól alakult, bár az elején nem gondoltam komolyan. Nagyon jól működünk együtt, ő is erős egyéniség, akárcsak én. Már együtt élünk egy ideje és szeretnénk majd kisbabát, de most a karrierre koncentrálunk. Ő is diplomás, Londonban szakácsként dolgozik.

– Nyelviskolába nem is jártál?

– Nem, de mindig fejlődtem. Tavaly tavasszal éreztem, hogy nem tudok továbblépni, megrekedtem egy szinten. Találtam egy magyar angoltanárt, akivel heti rendszerességgel tanulunk. Napi szinten foglalkozom a nyelvtanulással, nagyon komolyan veszem és élvezem is. A motivációm is megvolt, mivel szerettem volna magasabb pozíciót. Nagyon sok mindent tudok, de rendszereztük ezt a tudást és célzottan bővítjük a szókincsemet, a nyelvtani ismereteimet és mind a négy készséget párhuzamosan fejlesztjük a kurzus során. Szintrendszer szerint haladunk, és tudom, hogy honnan hová haladunk. A munkámat ellenőrzi a tanárom és kapok visszajelzést a teljesítményemről rendszeresen. Jelenleg egy nemzetközileg elismert nyelvvizsgára is készülünk, amelyet az angol nyelvterületen való letelepedéshez, tanuláshoz és bizonyos pozíciók betöltéséhez is szoktak kérni.

– Honvágyad szokott lenni?

– Mélypont többször volt, a szakítás után is például. Haza akartam menni, de úgy éreztem, hogy nem érhet itt véget az angliai pályafutásom. Nem adtam fel, én szeretek itt élni. Itt tudom a tudásomat és képességeimet kamatoztatni. Nyolc év után is van honvágyam, sírni már csak akkor szoktam, amikor visszajövünk a látogatás után. Anyukámat sajnálom, hogy nem vagyok a közelében. Persze tudja ő, hogy jó itt nekem, de mégis.

– A családodnak van lehetősége meglátogatni benneteket?

– Igen, a húgom és az unokatestvérem már kétszer ellátogattak hozzánk, és a nővérem kislánya 14 éves korában egy hónapot nálam töltött, ami óriási élmény volt neki.

– Az életszínvonaladat hogyan jellemeznéd?

– Az életszínvonalunk itt magasabb, mindenünk megvan, de nem szórjuk a pénzt. Évente háromszor járunk Magyarországra és még kétszer nyaralni is, legutóbb Tunéziában töltöttünk el egy csodálatos hetet. Otthon ezt nem tehetnénk meg.

– Szórakozásra van időtök?

– Alkalomszerűen járunk moziba és színházba. Legutóbb a Mamma Mia című musicalt néztük meg a West Enden (London színházi negyede). A magyarok számára szervezett koncertekre is ellátogatunk néha.

– Hogyan látod a brit társadalmat?

– Nem családcentrikusak egyáltalán. Tapasztaltam, hogy ha meghal egy beteg, bejön a család két percre,és legtöbbször nincs sírás, megrendülés, mint otthon.

Nincs rendszeresség az átlag brit életében, a mának élnek. A szomszédunkban átlagosan kereső britek élnek, dohányoznak, isznak, nem tudatosan élnek. Nem is utaznak, nem élnek tartalmas életet, csak úgy élnek bele a vakvilágba.

– Mik a távlati terveid?

– Szeretnék ebben a pozícióban maradni egyelőre, aztán majd továbblépni ismét. A családalapítás a következő nagy cél.

– Köszönöm az interjút, gratulálok az eddigi eredményeidhez és további sok sikert kívánok!

 

09. Az önfeláldozó

 

„ Ha az ember mindig mozog, akkor senki sem cseszegetheti.”

Rebecca Skloot

 

Az önfeláldozó

 

Zsuzsa, 35, óvónő (Angliában nevelőnő, dada)

2014.május, London

– Miért hagytad el Magyarországot és mikor?

-2010 nyarán érkeztem, mivel otthon óvónőként alacsony volt a keresetem. Angolul jól beszéltem, ezért esett Angliára a választásom. Egy jobb élet reményében hoztam meg ezt a nehéz döntést. Elindultam világot látni a kis dunántúli falumból. Egy válás után voltam, gyermekem sem volt.

– Hogyan utaztál ki és hogyan kerestél munkát?

– Az interneten kerestem egy közvetítő irodát, amely au-pair (bentlakásos gyerekfelügyelő, aki könnyebb házi munkákban is besegít, napi max. 5 óra a munkaidő, heti 5 nap, teljes ellátásért és zsebpénzért cserébe, nem számít munkaviszonynak!) közvetítéssel foglalkozik. 2003-2004-ben már Hollandiában is dolgoztam au-pairként. Szerettem volna oda visszamenni, de a korom miatt Angliába tudtak csak kiközvetíteni. Itt nem akadály, ha harminc évnél idősebb az ember. Közvetítési díjat nem kellett fizetnem, a kiutazás költségét viszont magamnak kellett állni. Busszal utaztam ki, mivel ekkor még tartottam a repüléstől. Egy bőrönddel jöttem el a szülői házból. A fizetés igen kevés volt ennél a családnál, de azt gondoltam, hogy kezdetnek ez is megteszi, és majd kialakul. Kiadásom nem sok volt, mivel a családnál laktam és étkeztem.

Egy meglehetősen gazdag famíliához kerültem, akik egy kisváros melletti faluban éltek. Egy nemesi kúriában laktak, hatalmas birtok ölelésében. Antik bútorokkal volt berendezve a ház, külön szobám volt, amely gyönyörű volt. Az apa egy hatvan év körüli, angol üzletember volt, az anya egy negyvenes lengyel hölgy. Egy fagyasztott élelmiszert árusító üzletláncot üzemeltettek. A szerződés szerint napi 5 órát, heti 5 napot kellett volna dolgoznom, két szabadnappal. Ehhez képest, hétfő reggel elhagyták a házat, elmentek dolgozni, egy távolabbi városba, és péntek este jöttek haza. Bár szombaton és vasárnap szabadnapos voltam, de hét közben nyilván nem 25 órát dolgoztam, hanem szinte 24 órás ügyeletben voltam 5 napig. A nagyobbik gyerek lány volt, 14 éves, vele nem volt sok gondom, viszont mindennap főznöm kellett. A kisfiú négy éves volt, őt hetente csak kétszer hordtam oviba pár órára, a maradék időben a felügyeletem alatt volt.

– Ez elképesztő és szomorú! Volt legalább valamilyen „beszoktatás”, hogy az a kis gyerek megszokjon?

– Egy-két napig voltunk együtt a szülőkkel, aztán ott hagytak a gyerekekkel. Valószínűleg ők már hozzá voltak szokva ehhez. Tehát már az elején borult minden, ami a szerződésben le volt fektetve. Már első este megkérdezték, hogy hetente kérem-e a 80 fontos fizetséget vagy elég, ha havonta adnak 320-at? Én bele sem gondoltam, csak utólag hogy a havi fizetéssel rosszabbul járok, mint a kéthetivel. Tehát még ebben is lehúztak. Négy hónapig bírtam itt, aztán szóltam az irodának, hogy szeretnék családot váltani, mivel nem erről volt szó. A házat is rendbe kellett tartanom a gyerekek és a főzés mellett. Az közvetítő keresett egy másik családot nekem és találtak is kb. egy hónap alatt. Az első családnak viszont még akkor nem találtak helyettem másik lányt. Ez az anyának rosszul esett és rajtam töltötte ki a dühét. Még a bőröndömet is kinyittatta a távozásomkor és átnézte, hogy nem-e loptam-e el valamit.

– A gyerekekkel jó volt a kapcsolatod?

– A kicsivel imádtuk egymást. A nagylánnyal sem volt gond.

– A gyerekek hogyan élték meg ezt a helyzetet?

– Nekik ez szerintem teljesen természetes volt. Ha az Apa látta, hogy játszom a kicsivel, rám szólt, hogy hagyjam egyedül játszani.

–  Nem viselkedtek lekezelően veled?

– Nem, sokszor próbált az anya barátkozni velem, általában barátságosak voltak. De ez egy sajátos helyzet, ott vagy köztük, de mégsem vagy velük egy szinten. (Az ázsiai házvezetőnők például madámnak szólítják a ház asszonyát, és heti 200-300 fontért reggeltől estig dolgoznak heti 6 napot.)

Aztán Leedsbe kerültem egy arab családhoz, ekkor november volt, nem nagyon lehetett válogatni. Nem sokat tudtam az arab kultúráról, de bevállaltam. Ők is egy négyszobás, két fürdőszobás szép családi házban éltek. Az anya harmincas nőgyógyász volt, távházasságban éltek. A férj Szaúd-Arábiában dolgozott szintén nőgyógyászként.  Mindketten palesztinok voltak. A család évente kétszer találkozott decemberben és nyáron. Sertéshúst nem fogyasztottak. Itt is hasonló helyzet fogadott, a szerződéssel ellentétben hosszú órákat dolgoztam mindennap. Az arabok imádják a fehéret, a házban szinte minden bútor fehér volt. Elég alaposan kellett takarítanom ebből kifolyólag. Egy gyerek volt, egy kilencéves kisfiú. Az anya műszakba járt dolgozni, ezért előfordult, hogy egy hónapban akár 19 napot is dolgoztam egyfolytában szabadnap nélkül. A heti fizetésem itt 70 font lett.  Az egész háztartást én vezettem, mosás, takarítás, vasalás stb.

– A gyerekkel boldogultál?

– Ha nem volt otthon az anya, semmi gond nem volt. Ha otthon volt, nem bírtam vele. Ekkor nem hallgatott rám és csúnyán is beszélt. Az anya egyáltalán nem fegyelmezte a gyereket, elkényeztette.

Én sem fegyelmezhettem, ha valami gondom volt, az anyának kellett szólni és ő beszélte meg a gyerekkel.

– Főznöd is kellett?

– Nem, de mindig fagyasztott vagy félkész ételt ettünk, amit bedobsz a mikróba vagy a sütőbe, és kész. Ez a nő egy év alatt kb. négyszer főzött. Természetesen, amikor a férje hazalátogatott. Egyébként jól elvolt a laptopjával, sok filmet nézett, én pedig mindent megcsináltam a házban. A gyerekkel sem foglalkozott igazán.

– Meddig bírtad?

– Majdnem két évig. Talán fél év után megemelte a fizetésemet heti 90 fontra. Nagyon szenvedtem egy idő után. Télen sokszor nem vette fel a fűtést, a hideg konyhában kellett mosogatnom. Ők meg fent voltak a 2. szinten, és hősugárzót használtak. Ha valami kellett nekik, engem küldtek le még egy pohár narancsléért is. A második év nyarán felmondtam és lefoglaltam haza a jegyemet. Bár időben szóltam, nem fizetett ki rendesen, két héttel adós maradt. Már ekkor voltak köztünk konfliktusok, de nyilván ez nem mentség, hiszen én ledolgoztam becsülettel azt az időt. Ekkor mentem először repülővel Magyarországra.

 

– Két évig nem is látogattál haza?

– Nem.

– Ezután is visszajöttél hamar?

– Volt egy kis „kitérő”. Nyáron találtam egy családot, minden le volt szervezve. Egyik szombaton indulásra készen álltam, becsomagolt bőrönddel, lefoglalt jeggyel (saját pénzből). Ekkor kaptam egy hívást, hogy az apuka testvérét Indiában meggyilkolták, és nem kellek. Elvesztettem a lefoglalt jegyem árát és folytathattam tovább a keresést, az iroda nem kompenzálta a káromat.

– Júliustól szeptemberig voltam otthon. Az interneten találtam egy magyar óvónő hirdetését, aki saját maga helyett keresett au-pairt egy családhoz London közelében. Ezt elvállaltam mivel már a közvetítő irodákból teljesen ki voltam ábrándulva. Heti 60 font volt a bérem. Egy kétszobás kis lakásban éltem itt a családdal, nagyon zsúfolt volt, de legalább volt külön szobám. A gyerek a szülőkkel egy szobában aludt. Egy négyéves kislányra vigyáztam. Az édesanya karibi származású volt, az apa pedig pakisztáni. Pályafutásom során ők voltak a legrendesebb család, itt volt a legtöbb szabadidőm. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, még búcsúajándékot is kaptam tőlük: egy digitális kamerát. Többször próbáltak visszacsábítani. Tőlük Windsorba is könnyen el tudtam jutni kirándulni, a kastélyt is meglátogattam.

– Itt milyen feladatokat kaptál?

– A lakást én tartottam rendben, a gyereket is én hoztam-vittem suliba. Vasalni csak a férfiingeket kellett, mivel az apa textilipari mérnökként dolgozott. Az anya ápolónő volt Londonban, egy magánkórházban. Mindig nappalos műszakban dolgozott, reggel héttől ötig volt távol. Itt kilenc hónapot töltöttem, májusban végeztem. Ezt követően ismét hazautaztam.

– Az angolod milyen szinten volt, amikor először kijöttél?

– 2005-ben szereztem középfokú nyelvvizsgát, de 2010-re sokat felejtettem, mert nem használtam napi szinten a nyelvet. Amikor kijöttem Angliába, akkor kezdtek visszajönni a dolgok. Előtte a nyelvtant még otthon átnéztem. A kicsi gyerekek mellett nem sokat fejlődtem, de 9 éves kor fölött már sok témáról lehet velük beszélgetni

Így teltek az évek. Aztán szerettem volna továbblépni, mivel az au-pair munka nem számít munkaviszonynak, és betegbiztosításom sem volt. Komoly elhatározásra jutottam: keresek egy rendes munkát. Egy magyarországi munkaközvetítőn keresztül találtam egy lehetőséget 2013 májusában. Azt ígérték, hogy két héten belül lehet kezdeni csomagolóként, egy ruházati áruház raktárában Warringtonban. Meg is vettem a repülőjegyet és az irodának is fizettem „adminisztrációs díjat”. A szállást is előre kellett fizetni, legalább két hetet és a kauciót. Saját szobát nem kaptam, heti 70 fontért osztoznom kellett egy szlovák lánnyal. A lakás egyébként elfogadható lett volna.

(Szerencsére az NI számot (taj-szám) lopva megcsináltattam még Leedsben, ahol egy másik magyar au-pair hívta fel a figyelmemet, hogy az hasznos lehet a jövőben. Angol bankszámlát is akkor nyitottam az ő segítségével, a család semmiben nem segített. Egy kisebb banknál nyitottam számlát, mivel a nagy bankok szóba sem álltak velem.)

Aztán elkezdtem dolgozni, egy nap betanítás után már a második napon 12 óráztam. Egy hétig bírtam! Reggel hattól este hatig dolgoztam, négy körül kelnem kellett és este nyolc körül értem vissza a lakásba hullafáradtan. Busszal mentünk dolgozni a szállásról, aztán még elég sokat kellett gyalogolni, és munka után ugyanez ismétlődött fordítva. Acélbetétes cipőben kellett dolgoznom, a lábam állandóan be volt dagadva. Fizikailag nem bírtam és egy hét után feladtam. A munka abból állt, hogy a síneken levő ruhákat be kellett szkennelni és csomagolni. Aztán a megfelelő kosárba berakni, és más kollégák vitték tovább.  Két fiatal szlovákiai magyar fiú volt a közvetlen kollégám. Ők fél évig bírták. Ez egy borzasztó monoton munka! Tehát valóban kiközvetítettek, garantálták a munkát, de ez rabszolgamunka! Nem véletlenül nem Angliában toboroznak, hanem Kelet-Európában.

Tudtam, hogy veszteségesen fog végződni ez a kalandom, de egy hét után búcsút vettem a raktári munkától. Legalább 350.000 forintot költöttem és 70.000 forintot kerestem.

Hazamentem ismét Magyarországra, és egy újabb au-pair közvetítőirodán keresztül Bristolban találtam munkát szeptemberi kezdéssel. Egy indiai származású családhoz kerültem, két éves volt a kislány és hét éves a kisfiú, aki autizmusban szenved. Középsúlyosan sérült, nem tudott beszélni és pelenkáznom kellett. A kisfiúval nehezen tudtam kommunikálni az állapota miatt, sokszor fel kellett emelnem, ha mennünk kellett valahová. Többször előfordult, hogy a falba verte a saját fejét, de ellenem soha nem fordult. A zene mindig megnyugtatta szegénykémet. A szemkontaktust nem tudta felvenni, viszont a kezemet például mindig megfogta. A maga kis világában volt bezárva, nehéz volt vele. Az édesapa reggeltől estig a kórházban volt, fogorvosként dolgozott. A felesége szintén fogorvos volt, ő SM-ben szenvedett (sclerosis multiplex), a mozgásában korlátozott volt, bottal tudott csak járni. Heti 100 fontot fizettek, takarítottam, vasaltam és a gyerekeket is rendeztem. Ha a nő főzött, mindent a keze alá kellett adnom. Október végéig maradtam velük, mivel Skóciában kapott az apa új állást, és én nem vállalkoztam rá, hogy oda költözzek. A végén a nő fizetett nekem egy hátmasszást hálája jeléül, ez nagyon jólesett.

A közvetítő iroda a családnak rögtön talált új lányt, de nekem munkát nem. Azt mondták, hogy vegyek ki addig egy albérletet, amíg nincs munkám. Az iroda nem biztosít átmeneti szállást a lányoknak. Így elég kiszolgáltatott a helyzeted, hiszen bármi megtörténhet, és nincs hová mennie az embernek.

Szinte csak rossz tapasztalatom volt az au-pair közvetítőkkel, ami hibát el lehet képzelni, velem minden megtörtént, nem fizettek ki, nem tartották a szerződést, a munkaidőt, meggyanúsítottak lopással és az utolsó pillanatban visszamondták a munkát.

– Innen hová kerültél?

– Végre rám mosolygott a szerencse. Szeptemberben a repülőn egy kedves hölgy mellett ültem, akivel beszélgettem a munkáimról. Mikor meghallotta, ledöbbent. Ő mondta, hogy a zsidó negyedben dolgozik, idősöket gondoz. Ő segített, hogy elhelyezkedjek a jelenlegi „családomnál” mint dadus, heti 200 fontért.  200 fontot fizettem a közvetítőnek. Októberben kerültem egy hétgyerekes zsidó családhoz, hogy a kis újszülöttet gondozzam.  Nem volt előtte újszülöttel tapasztalatom, mindent itt tanultam meg. Az anya mindig otthon van, de rengeteget dolgozom.

Milyen a zsidók életmódja?

– Ők sem esznek sertést. Minden reggel szertartásosan mosnak kezet egy edénykével, a gyerekek is. Csak a kóser boltban vásárolnak. A konyhában mindenből kettő van, két mosogató, edények, evőeszköz stb., mivel a húsos és a tejes dolgok nem érintkezhetnek. Van egy naptáruk, amelyből látják, hogy péntek este mikor kezdődik a sábesz, illetve, a szombat este mikor ér véget, a nap állásától függően. Péntek estére mindig megfürödnek, ünneplőbe öltöznek és közösen vacsoráznak. Ezt a napot a pihenésnek és a családnak szentelik. Sábesz idején nem nyúlnak elektromossághoz. Internet és tv nincs a lakásukban. Erős a hitük, tartják a zsidó hagyományokat és mindennek megvan a maga ideje az ő kultúrájukban.

–  Milyen terveid vannak még?

– Itt most többet keresek és tudok félrerakni is. A következő célom az, hogy vállalkozóként dolgozzak, mint nanny, vagy munkaviszonyom legyen, hogy az angol nyugdíjra jogosult legyek, legalább időarányosan egy pár évre (a teljes állami alapnyugdíjhoz 30 ledolgozott év szükséges, ennek összege jelenleg kb. 450 font havonta, a szerk.) Eddig az au-pair ként ledolgozott éveim nem számítanak munkaviszonynak. A jelenlegi tervem az, hogy maradok Angliában és próbálok még takarékoskodni, aztán majd idősebb koromban Magyarországon szeretném élvezni a nyugdíjas éveket. Amíg bírok dolgozni, addig biztosan maradok.

– Mi okoz nehézséget?

Az a probléma, hogy 2010 óta végig egyedül vagyok. Ha lennének barátaim, ismerőseim, biztosan könnyebb lenne itt az életem. Mindig egyedül mászkálok, ha szabadnapos vagyok. Ha nem bentlakásos munkám lenne, többet lennék emberek között, normálisabb életem lenne.

– Mikor voltál legutóbb otthon?

-2013 szeptembere óta nem voltam Magyarországon, és engem sem tudnak látogatni, mivel a családnál élek. Mobilinternetem van ugyan, de ritkán van időm használni, inkább telefonon beszélek a szüleimmel és a testvéremmel. (1 penny/perc)

– Mikor tudsz legközelebb hazalátogatni?

– Fogalmam sincs.

– Köszönöm, hogy megosztottad a tapasztalataidat és minden jót kívánok!

 

2014 májusában Zsuzsa egy londoni magyar könyvelő segítségével regisztrált vállalkozó lett és a ledolgozott évei után jár majd neki az angol alapnyugdíj.

 

08. A céltudatos

„Amire az emberek sokáig, nagy akarattal, kitartással, előrelátással és körültekintéssel készülődnek, végül is bekövetkezik.”

Márai Sándor

 

A céltudatos

 

Anna, 30, IT help desk ügyfélszolgálatos  (Angliában ügyfélszolgálatos munkatárs, irodavezető)

2014.június, London

– Mikor költöztetek Angliába, és mi volt a fő oka?

– A férjem, Gábor 2009 októberében jött, én pedig decemberben jöttem utána. Már előtte jelentkeztünk ausztrál vízumra és szerettük volna kipróbálni, hogy milyen az élet, ha távol vagyunk az otthontól. Előtte egy évvel házasodtunk össze, de saját lakásunk nem volt. Londonban először hat hónapig csak egy szobát béreltünk, majd egy kisebb lakást szintén hat hónapig. Aztán költöztünk ebbe a kétszobás-nappalis lakásba 2011 elején.

– Rögtön találtatok munkát mindketten?

– Igen, az elején Gábor mindent elvállalt, volt, hogy három helyen is dolgozott egyszerre, gyorsétteremben, takarított is egy másik helyen és egy moziban is. Aztán került ahhoz az autókölcsönző céghez, ahol majdnem négy évig maradt karbantartóként. Közben az olimpián fleet asssistant (irodai munka, a karbantartási feladatok szervezése, dokumentálása) állásra pályázott sikeresen, elengedték egy pár hétre a cégétől.  Jelenleg egy kutyanapköziben dolgozik, mint sofőr, hozza-viszi a kutyákat, ezt élvezi, mivel nem szeret egy helyzet kötve lenni.

Én először egy kávézóban dolgoztam egy napot, de elájultam és kórházban kötöttem ki. Aztán egy szupermarketben dolgoztam néhány hétig, az akciós termékek kihelyezése volt a feladatom. Közben kerestem jobb állást és a belvárosban találtam egy telefonos ügyfélszolgálatos munkát. Ez teljes állás volt, 9-től 5-ig tartott a munkaidő. Nagyon stresszes és kemény volt, de a kollégák jó fejek voltak, és gyönyörű volt a környezet. Itt több mint egy évet töltöttem, mivel közben várandós lettem a kislányunkkal, Vikivel. Szülés előtt pár héttel fejeztem be itt a munkát. Nagyon szerencsés voltam, mivel a cégem hat hónapig a teljes fizetésemet fizette szülés után. Ez nincs így mindenhol, a legtöbb helyen pár hétig fizetnek csak. Nem mentem vissza dolgozni, amikor letelt az egy év. (Hivatalosan eddig otthon maradhatsz a gyerekkel.) Két és fél éves koráig maradtam vele. Természetesen a szociális rendszer nem hagy magadra, igényeltünk lakhatási támogatást, mivel így már alacsony jövedelműnek számítottunk. Ez úgy működik, hogy egy főre lebontva számítva megnézik, hogy mennyi a jövedelmed, és gyakorlatilag kipótolja az állam egy bizonyos összegre, ami egy elfogadható szintű életszínvonalhoz kell (nem létminimumra). Nagyon naprakészen kell a különböző hivatalokat informálni, ha bármilyen változás van.

-A terhesgondozással meg voltál elégedve?

– A szülésznők végzik a terhesgondozást, ha nincs komplikáció, orvossal nem nagyon találkozik a kismama. Két ultrahangos vizsgálat volt összesen, néhány vérvétel és vizeletvizsgálat. Nem találkoztunk olyan orvossal vagy más egészségügyi alkalmazottal, aki elvárta volna a hálapénzt.

– A szülés simán zajlott?

– Itt azt mondják, hogy már csak akkor menj be a kórházba, ha már úgy érzed, hogy nem bírod tovább. Egy pici váróterembe érkeztünk, és a nők gyakorlatilag itt vajúdnak. Ha már legalább három centire kitágul a méhszáj, akkor kap szobát a kismama. Egy szülésznő volt velem, orvos nem is látott, a férjem és anyukám is velem volt végig. A szülésznő csak hozzám volt beosztva, de a majd’ 14 órás szülésben ő is kimerült. Gátmetszést csak végső esetben alkalmaznak. Összességében nincs rossz élményem, nem volt komplikáció, nem kértem fájdalomcsillapítót sem. Másnap hazaengedtek minket a babával. A védőnő rögtön kijött és megnézte, hogy minden rendben van-e. Megmérte a babát és a szoptatást is megnézte, hogy jól csináljuk-e.

– Milyen munkát találtál ezután?

– Egy fűtésszerelő céghez vettek fel koordinátor pozícióba, de sajnos a főnököm pszichiátriai eset volt. Állandóan ordítozott és a bútorokat rugdosta. Nagyon kimerítő munka volt, ebédszünet csak papíron létezett. Hat hónapig kitartottam, ezután mentem át a jelenlegi munkahelyemre, ami egy hasonló cég, de itt a főnököm intelligens, értékeli a munkámat, sőt meg is köszöni.

– Angolból jó alapod volt?

– Otthon angol szakra jártam és tanítottam is nyelviskolában három évig, majd angol nyelvi környezetben dolgoztam (IT help desk) telefonos ügyfélszolgálatosként. Nem volt semmi problémám Londonban az angollal, teljesen jól elboldogultam.

– Érezted hátrányát, hogy nem vagy anyanyelvi angol?

– Nem igazán, a szupermarketben mindenféle nemzetiség volt, litvánok, szlovákok, pakisztániak, albánok stb. Az irodai környezetben nagyobb arányban vannak britek, de ott is voltak lengyelek például. Itt szerintem kizárólag a nyelvtudás segíthet abban, hogy jobb állást találjon az ember, az, hogy honnan származol, egyáltalán nem befolyásolja tapasztalataim szerint.

Gábor is középfok és felsőfok közötti szinten van, ez tette számára is lehetővé, hogy az olimpián irodai állást kapjon.

– Milyen pozitív benyomásaitok vannak a brit életmódról?

– Könnyebb itt az élet, a fizetésből meg lehet rendesen élni. Velem mindig mindenki kedves volt, az idegenek is rád mosolyognak. Londonban az a jó, hogy nagyon multikulturális és a toleranciaküszöböd megnő. Elfogadóbbá válik az ember, szélesebb látókörű lesz. A kisebb nézeteltérések is csak a kulturális különbségekből adódnak általában.

Az is nagyon tetszik, hogy minden városrészben van egy közel eső park, ahová gyalog bármikor eljuthatsz, ha a zöldbe vágysz. A tömegközlekedés is jól szervezett. A számlák befizetését és minden hivatalos ügyet online el lehet intézni, esetleg telefonon. A rezsiköltség a jövedelemhez képest elenyésző. Az autóvásárlásnál az átíratás is nagyon egyszerű.

– Negatív?

– Az időjárást nem sikerült megszoknunk itt. A mi környékünkön rengeteg olyan angol él, akik csak segélyen élnek, alulképzettek és züllött életmódot folytatnak. Őket nehezen tolerálom. A terhes nők is dohányoznak. Sok a szemét az utcákon és a köztereken.

– Barátságokat sikerült itt kialakítani?

– Igen, de érdekes, hogy nem angolokkal. Van egy brazil barátnőm, egy szülinapi bulin voltunk náluk, és a harmincfős társaságból egy ember volt angol! A férjem legjobb barátja portugál, de van lengyel, angol és dél-afrikai barátja is.

– Utazni vagy szórakozni jártok?

– Viki előtt anyagi okokból nem jártunk el sokat, most pedig a gyerek miatt nem. Ha anyukám itt van látogatóban, akkor tudunk elmenni moziba. Régebben azért néha eljutottunk kirándulni például a tengerpartra és vidékre.

– Nyaralni el tudtatok menni?

– Nyaralni egyszer voltunk Spanyolországban. Nagyon jól éreztük magunkat. Az itt élő magyarok, ahogyan mi is általában, Magyarországon töltik a szabadságot rokon- és barátlátogatással. Ezt nem nevezném nyaralásnak, mivel borzasztóan fárasztó tud lenni.

– Milyen az óvoda?

– Nem oviba jár Viki, hanem childminderhez (kb. családi napközi). A mi „óvónénink”  a világ legnagyobb kincse, egy fantasztikus angol nő, szigorú de mégis szeretetteljes. Általában egyszerre három gyerek van nála, családias a hangulat, mindennek meg van a helye és az ideje, vannak szabályok és kölcsönösen imádják egymást a gyerekekkel. Nem is találhattunk volna jobb helyet a lányunknak.

(Ennek a költségének a max. 70% -át az állam visszatéríti a dolgozó szülőknek, max. 175 font/hét/ gyerek, ha Ofsted által regisztrált oviba vagy childminderhez hordod a gyereket.)

– Mikor megy nurserybe (oviba)?

– Hát erre már Londonban nem fog sor kerülni, mivel közben megkaptuk az ausztrál letelepedési vízumot és októberben költözünk. Négy és fél éve jelentkeztünk a vízumra, és a hosszú várakozás után most lett valóság a költözés.

– Gratulálok és sok szerencsét az új életetekhez! Nincs bennetek egy kis félelem?

– Semmi, már alig várjuk! Már egyszer végigcsináltuk, tudjuk, hogy mit jelent távol lenni a családtól, a nulláról újrakezdeni. Bár szerencsére most már nem a nulláról kell kezdenünk. Brisbane-be fogunk érkezni és a férjem lengyel barátjánál fogunk lakni egy ideig, akinek ausztrál a felesége.

– A bútorokat és kocsit mindent el fogtok adni?

– Igen, csak egy pár bőrönddel megyünk. Ez olyan volt nekünk, mint egy hosszúra nyúlt táborozás, minden olyan ideiglenes volt. Nem vettünk drága bútorokat és egyéb dolgokat a lakásba.

– Viki kétnyelvű?

– Igen, itthon magyarul beszélünk vele. Nagyon jól beszél angolul, egyre szélesebb a szókincse.

– Mi volt a legbrutálisabb „élményed”?

– Terhesen hazafelé tartottam a munkából sötét este, amikor leütöttek és ellopták a táskámat. Próbáltam utánuk menni, de már csak arra eszméltem, hogy a földön fekszem és hátul nagyon fájt a fejem. Agyrázkódást kaptam és a szaglásomat is elvesztettem idegsérülés miatt, ez még nem tért vissza teljesen a mi napig sem. Valaki kihívta a rendőrséget, de mire kiértek, már teljesen zavart voltam. Nem tudtam elmondani a címemet sem, bevittek a kórházba. Bár hallottam a hangokat, de nem értettem a szavakat. Valahogy a nevemet kiszedték belőlem és az adataimat megtalálták a gépben, mivel oda jártam terhesgondozásra. A rendőrség ment a lakásunkba a férjemért, ők hozták be a kórházba. Másnap hazaengedtek, pedig hánytam.  Kezelés gyanánt a jól bevált paracetamolt kaptam.

Aztán a szobánkat is kirabolták, pont a költözés előtti napon. Elmentünk a bútorboltba vásárolni, és mire hazaértünk, kirámolták a szobát, fényképezőt, laptopokat, ékszert vittek el. Biztosításunk nem volt sajnos. Akkor egy kicsit mélyponton voltunk, hogy küzdünk-küzdünk, de minek. Aztán túllendültünk ezen is.

– Milyen gyakran jártok Magyarországra?

– Évente egyszer-kétszer. Legutóbb már nem úgy éreztem, hogy hazamegyek. Már kicsit idegen volt minden.

– Nem volt honvágyatok az elején?

– Nekem volt, de csak addig tartott, amíg nem volt jó munkám. Minél több időt élsz itt, annál inkább megváltozik a látásmódod. A férjemnek soha nem volt honvágya.

– Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok Ausztráliához!

 

Gábor blogja: http://hage79.blogspot.co.uk/2014/07/reboot.html

07. Az elszánt

„Néha veszélyes, ha megállunk és gondolkodunk. Néha egyszerűen tovább kell menni.”

Karen Marie Moning

 

Az elszánt

 

Tünde, 40, mechanikai műszerész, Angliában szobaasszony

2014. június, London

 

– Mikor érkeztél Angliába és miért?

– 2010 novemberében érkeztem, mert Magyarországon nem volt munkám, elváltam és lakáshitellel a nyakamon magamra maradtam két gyerekkel. Egyedül érkeztem, a gyerekeimet otthon hagytam. A lányom 15 éves volt ekkor, a fiam 11. A mai napig a szüleim vigyáznak rájuk, odaköltöztek az én házamba.

– Milyen gyakran tudtad meglátogatni őket?

–  Legelőször 2012 júliusában mentem haza, majdnem 9 hónap elteltével. Azóta  az évi 28 nap szabadságomat otthon töltöm, három-négy havonta tudok kivenni egy-egy hetet. Repülővel szoktam mindig utazni.

-A gyerekeid hogyan élték meg ezt a helyzetet?

– Nagyon nehezen, a mai napig is. Nincs közös családi karácsony vagy születésnap. Ezt az időt soha nem fogom tudni pótolni, ez már elmúlt. Közben a volt férjem elhunyt, belefulladt egy horgásztóba.

– A gyerekeid meglátogattak téged Londonban?

– Igen, két éve 5 napot velem töltöttek. Nagyon jól érezték magukat, de meglepődtek, hogy London ennyire multikulturális. Kicsit csalódtak is, másnak képzelték.

– Tanulnak még a gyerekeid?

-A lányom most érettségizett és a nyár végén tervezi, hogy kijön ő is velem Londonba. A fiam másodikos lesz.

– Hogyan tartjátok a kapcsolatot?

– Skype-on vagy  telefonon mindennap beszélek a gyerekeimmel.

– Hogy bírták a szüleid?

– Nehéz nekik, természetesen, a két kamasszal, biztosan nem így tervezték a nyugdíjas éveiket szegények, de így alakult az élet. Én csak köszönettel tartozom nekik az áldozatért. Nem minden nagyszülő vállalná ezt be.

– Sikerült munkát találni gyorsan?

– Sajnos nem. Magyarországon hirdettek londoni takarító munkát, és én erre jelentkeztem. Túl naiv voltam. Most már tudom, hogy a munkavállalóként a munkaközvetítésért nem szabad fizetni. Szállást biztosítottak ugyan, de munkát nem igazán tudtak adni. Ez nem is ügynökség volt, hanem egy magánszemély egyébként. A pénzem fogyott, a szállás is pénzbe került, az idő telt. Aztán megindultam angoltudás nélkül munkát keresni. Annyit tudtam mondani, hogy dolgozni akarok. Sikerült is, egy ügynökségnél és elkezdtem dolgozni egy szállodában.

– Hogyan boldogultál nyelvtudás nélkül?

– Kemény volt az elején, de a legszükségesebb szavakat gyorsan megtanultam. Aztán viszont megragadtam ezen a szinten, mert már elboldogultam. Tudom, hogy tanulni kellene, de időm sincs rá, mindig fáradt vagyok.

Román kollégáim voltak az elején, nagyon sok megaláztatásban volt részem. Megfogadtam, hogy előttük nem fogok sírni, de a zuhany alatt bizony sokszor zokogtam, amikor senki sem látott. A supervisorom (felettes) is román volt, aztán 5 hónap elteltével az egyik kollégám, aki beszélt egy kicsit, magyarul is mondta, hogy betörtek, mint a lovat. Azaz látták, hogy kitartok minden nehézség ellenére és nem adom fel. Mindig odatettem magam, betegen is bementem dolgozni. Négy éve egyszer sem fordult elő, hogy beteget jelentsek.

Két évig dolgoztam ebben a szállodában, amely az üzleti negyedben található négycsillagos szálloda.

Az ügynökség alkalmazásában álltunk. Általában rendben volt a fizetés, apróbb problémák adódtak, de ezeket aztán korrigálták is. A mindenkori minimálbért kaptuk, heti egy pihenőnapot biztosítottak. A munkaidő nyolctól fél négyig tartott itt. Fix szabadnap nem volt, ez mindig változott.

– Fizikailag hogy bírod?

– Nehezen, itt fáj, ott fáj. Ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetem, ezért tropára van menve a derekam és a könyököm. Reggel az ujjaim el vannak gémberedve, de aztán bemelegednek.

– Hogy telt egy napod?

– Ha volt elég kolléga, 15 szobát kellett megcsinálni, 20 perc jutott egy szobára. Itt megtanultam a szakma csínját-bínját és a gyorsaságot. Ha nem teljesíted az elvárt szintet, elküldenek. Ez olyan volt nekem, mint egy kiképzőtábor.  Jelenleg a Hiltonban dolgozom, itt most emberhiány van, ezért mostanában előfordult, hogy 10 napot is dolgoztam pihenőnap nélkül. Itt könnyebb, mert fél óra jut egy szobára.

– Van ebédszünet?

– Igen, nagyon finom ételeket kapunk, például lazacot és kagylót is kaptunk már. Rengeteg gyümölcsöt és süteményeket is. Kéthavonta van celebration lunch (ünnepi ebéd) a teraszon a dolgozóknak, ez nagyon jólesik az embernek.

– Hogyan képzeljük el ezt a hotelt?

– Ez egy három épületből álló, 4-6 emeletes… csillagos hotel 420 szobával. A berendezés egy kicsit kopottas már. Úgy tudom, hogy új tulajdonosa van, és szeptembertől teljes felújítás lesz.

-A vendégekkel találkozol a munkád során?

– Igen, bekopogok és megkérdezem, hogy kér-e takarítást. Ha valamire szüksége van, elmondja, tehát muszáj kommunikálni velük. A kis kocsimmal járok, amin minden rajta van, ami kell a munkámhoz.

– Magyar vendég előfordul?

– Igen, látok néha magyar nevű vendéget, de csak angolul kommunikálhatunk a vendégekkel és a kollégákkal is.

– Milyen egyenruhátok van?

– Most kaptunk újat, szürke és elég csinos. Haladunk a korral.

– Volt valami extrém eseted?

– Igen, volt egy férfi vendégem, aki szétverte a szobát, pedig előtte már napokig nálunk szállt meg és normális volt. A plazmatévé üvegállványát ripityára törte, a tv viszont sértetlen maradt. Nem tudom pontosan, hogy ilyenkor behajtják-e a kárt. A férfi vendégek egyébként általában tisztán és rendezetten hagyják ott a szobát, a női vendégek katasztrofálisan.

– Nem szoktak meggyanúsítani benneteket, hogy ha eltűnik valami?

– A vendégek előszeretettel jelentik be, hogy eltűnt egy értékes tárgy, abban a reményben, hogy kárpótlásul egy éjszakát ingyen kapjanak meg. De nem gondolnak bele, hogy ezáltal minket hoznak kellemetlen helyzetbe. Engem is bepanaszolt egy vendég, hogy hiányzik pár szem csoki.

– Borravalót szoktatok kapni?

– Igen, előfordul, hogy az éjjeliszekrényen hagynak pénzt, de résen kell lennünk, mert a supervisorok sokszor előlünk összeszedik. Néhány vendég még egy pársoros üzenetet is hagy mellette, ez jólesik az embernek. Az egyik vendégem 15 fontot hagyott ott a minap.

– Voltak magyar kollégáid?

– Voltak és vannak is. Szeretik a magyarokat, mindig jókedvűek vagyunk és szorgalmasak. Ha pluszmunka van, rögtön hozzánk jönnek, hogy csináljuk meg. A lengyelek és a litvánok linkebbek egy kicsit.

– Maradtál az első szálláson?

– Megismerkedtem egy magyar fiatalemberrel, aki nagyon jó ember. Vele költöztem el később egy dupla szobába Stratfordba. Mindig megosztott szálláson éltünk, más magyarokkal. Ezeket ismerősökön keresztül találtunk. Rajtunk kívül még 9 ember van a lakásban, akiket el kell viselni. Aztán néha „kiszavazó show”-t tartunk és elküldjünk az illetőt, ha nem illik a társaságba. Külön lakást nem áll módunkban bérelni, mivel a lakhatás nagyon drága itt. A dupla szoba is havonta 600 font rezsivel kettőnknek.

– Mennyit ingázol naponta?

– Háztól házig negyven perc, metróval és busszal utazom, a heti jegyem a 2-3 zónára 23 font.

– Nyelvtanfolyamra jártál?

– Nem jártam, az a probléma, hogy nem merek beszélni. Sok mindent megértek, de nem tudom magam kifejezni. Aztán az a vége, hogy a munkahelyen is csak pakolom a szavakat egymás után, és kihámozzák belőle a lényeget. Telefonon keresztül egyáltalán nem tudok kommunikálni, könnyebb, ha látom is a másik embert.

– Milyen benyomásaid vannak a britekről?

– Tájékozatlanok, nem sokat tudnak Magyarországról, de segítőkészek. Az is tetszik itt, hogy tudsz előrelépni a munkában, senkit nem érdekel, hogy honnan jöttél.

– Volt negatív tapasztalatod, amiért kelet-európai munkavállaló vagy?

– Nem volt ilyen.

– Amikor kijöttél, mennyi időre tervezted, hogy itt maradsz és most hogy gondolod?

– Az volt a célom, hogy anyagilag talpra álljak, és ne ússzon el a ház. Most nem tudok erre válaszolni. Mire menjek haza? Vágyom haza, jobb lenne otthon élni a saját házamban a családommal, de itt biztos munkalehetőség van, otthon sokszor még a fiatalok sem találnak állást. Lehet, hogy én már itt ragadok, főleg ha később a fiam is kijön majd. Ha otthon magasabb bérek lennének, rögtön hazamennék.

-A magyar híreket követed?

– Igen, van magyar csatornánk és a híradót mindig megnézzük.

– Városnézésre, szórakozásra szakítottatok időt?

– A belvárost megnéztük persze, a London Eye-t, a Big Bent és voltunk Greenwichben is. Nem túl gyakran mozdulunk ki, mert az én pihenőnapom hétköznapra esik általában, a párom meg vasárnap szabad. A pihenőnapomon főzök, elrendezem, amit kell és örülök, ha tudok pihenni. Szórakozni nem járunk, a lakótársakkal szoktuk megünnepelni a névnapokat a házban.

– Köszönöm, hogy megosztottad a történetedet és nyugalmasabb jövőt kívánok neked!

 

Tündétől augusztus elején email érkezett, amelyben boldogan újságolta, hogy egy, a London Eye közvetlen közelében lévő ötcsillagos hotelben sikerült elhelyezkednie.

06. A honvágytól gyötrődő

 

„Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útra kel.”

Márai Sándor

 

 

A honvágytól gyötrődő

 

Nóra, 23, egyetemi hallgató (Angliában pincérnő)

2014.március

Téged mi motivált, hogy Angliába utazz?

– Nekem úgy jött ez az egész, hogy nem tudtam határidőre leadni a szakdolgozatomat az egyetemen. Ettől nagyon magam alatt voltam, és úgy éreztem, hogy muszáj valamihez kezdenem és hasznosan eltölteni az időt. Már régóta ki akartam menni külföldre, csak előtte valahogy mégsem voltam eléggé motivált, hogy elinduljak és világot lássak. Egyre sürgetőbbé vált az érzés, hogy végre kiszélesítsem a látókörömet és új tapasztalatokra tegyek szert. Úgy éreztem, ez már elengedhetetlen, hogy a belső fejlődés egy újabb szintjére lépjek. Mert folyamatosan fejlődünk. Egy másik nyomós ok persze az volt, hogy végre rendesen megtanuljak angolul. Valamint az sem elhanyagolható, hogy nem akartam még egy nyarat a családi vállalkozásban lenyomni, mivel már az utóbbi két év is durván kikészített. Azt tudtam, hogy mindenképpen dolgoznom kell. Azt is tudtam, hogy itthon nehéz munkát találni és végül így határoztam el, hogy akkor legyen Anglia, kimegyek egy fél évre. A dolgok együttállása miatt szinte „nem is volt más választásom”. Sorszerűnek éreztem az egészet, ezért voltam nyugodt, amellett hogy volt bennem egy jó adag félelem is. Visszatekintve természetesen minden úgy történt, ahogy történnie kellett, nem bántam meg hogy kimentem.

Hová indultál? Hogyan kezdted?

– Eldöntöttük, hogy először egy nyelvtanfolyamon fogok részt venni. Bár volt már egy középfokú nyelvvizsgám, de azt még 2007-ben csináltam. Azóta abszolút nem használtam a nyelvet, és például ha az utcán megkérdeztek, hogy merre van valami, nem tudtam megszólalni. Ezért is gondoltuk, hogy először egy intenzív nyelvtanfolyam lenne jó. Keresgéltünk és találtunk is egy színvonalasnak tűnő nyelviskolát. Befizettünk egy 1 hónapos intenzív kurzusra, ami felháborítóan drága volt. 2013. július 15-én mentem ki és másnap már indult is a suli. A kolijukban laktam, minden le volt szervezve előre. Még Cambridge-be is transzferrel mentem, nem kellett buszoznom a reptérről. Igazából ezt csinálhattuk volna másképpen is, mert ha Stansted reptérre megyek, onnan például vonattal fél óra lett volna és csak 10 font. Csak én annyira szorongtam előtte. Mivel soha nem voltam külföldön egyedül, azt hittem, hogy bonyolultabb lesz a tájékozódás.

A tanfolyam előtt volt valamilyen szintfelmérés?

– Még kiutazás előtt megírtam a szintfelmérőjüket, ami nekem nem sikerült jól, mert 3 óra alvás után írtam. Éreztem, hogy ez nem reális. Aztán az első napon jeleztem, hogy szeretnék még egyet írni. Így is történt, és az alapján osztottak be a csoportba. Az első nap ezzel telt és városnézésen is részt vettem.

Milyen szintre kerültél?

– Ez vicces volt, mivel a legmagasabb szintre raktak, a C1-es csoportba (felsőfok). Pedig meg sem tudtam szólalni. Az igaz, hogy a nyelvtant jól tudtam, de attól még az interaktív órákon mindennap szorongtam, és főleg kudarcélményeim voltak. Másik csoportba nem akartak átrakni, szóval komolytalan volt az egész.

Szóbeli szintfelmérés nem is volt?

– Volt egy csoportos beszélgetés, de nagyon amatőr módon csinálták az egészet. Egyéni elbeszélgetés nem volt.

Milyen nemzetiségűek voltak a többi diákok?

– Magyar csak én voltam, a világ minden részéről voltak: franciák, kínaiak, spanyolok például.

Milyenek voltak a tanárok?

– Igazából jó fejek voltak, csak kevés volt az anyanyelvi tanár. Ez meglepő volt. Például az első héten nem anyanyelvi volt, aztán megjött az anyanyelvi, és őt nagyon nehéz volt megérteni. Ég és föld volt a különbség. Ennyi pénzért nem ezt várja az ember. Én is naiv voltam, hiszen egy hónap alatt nem lehet csodát tenni.

Voltak egyéb programok is?

– Rengeteg program volt, de persze mind fizetős. Ingyenes nagyon kevés volt, például piknikezés. Mehettünk Londonba, Oxfordba és a Stonehenge-hez is. Ezek egynapos kirándulások voltak, és minden este volt buli, oda a 18 feletti diákok mehettek.

Kötöttél barátságokat?

– Három lánnyal lettem jóban, együtt jártunk bulizni és a kirándulásokra is.

Ők milyen nemzetiségűek voltak?

– Osztrák, olasz és orosz. Ők csak három hétig voltak sajnos, az utolsó hétre „egyedül” maradtam.

Maga a város tetszett?

– Nagyon különleges hely. Ha másik városba mentem volna, biztosan nem éreztem volna magam ilyen jól.

Mi fogott meg benne?

– A folyópart csodás, rengeteg a zöld terület, és a város hangulata is megragadott. Tele van fiatalokkal, az éjszakai élet is nagyon tetszett. Mindig rengeteg turista van, nem egy átlagos kisváros. Mindig történt valami.

Mi történt a tanfolyam után?

– Már a harmadik héten elkezdtem munkát keresni. Az önéletrajzommal jártam a várost, mindenhol érdeklődtem, hogy van-e üresedés. Kinyomtattam vagy 30 példányban és beadtam sok helyre, főleg kávézókba és éttermekbe. Közben az interneten szállást is kerestem párhuzamosan. Az „A” terv az volt, hogy majd Windsorba megyek talán pár hét múlva dolgozni egy lovardába, de addig is el akartam kezdeni dolgozni, hogy ne otthonról kelljen pénzt kérnem, tehát olyan szállást kerestem ahol nem kell sok depositot (kaució) letenni, meg szerződést sem kell írni. De a windsori munka is bizonytalan volt, még vártam a válaszukra. Végül szeptember közepén derült ki, hogy nem jött össze, addig ismerősöknél laktam Cambridge-ben, a kolival együtt 3 helyen laktam addig.

Közben a tanfolyam után pár nappal találtam pincérnői állást egy szusi étteremben. Ott ki volt rakva egy cetli, hogy keresnek embert. Beadtam oda is a CV-t, behívtak próbanapra és felvettek. Még egy pubban is próbálkoztam, de oda nem vettek fel végül.

Volt vendéglátós tapasztalatod előtte?

– Igen, a családi panzióban szinte minden nyáron végig ott voltam, pincérkedtem és a büfében is kiszolgáltam a vendégeket. Ezt persze az önéletrajzomba is beleírtam.

Ezek szerint a nyelvtudásodat is megfelelőnek találták erre a pozícióra?

– Ők igen, de a pubba azért nem vettek fel, mert szerintük nem volt elég jó az angolom.

Hamar belejöttél?

– Először nagyon fura volt, I-Podon kellett felvenni a rendelést, és volt vagy 100 féle étel az étlapon, ezek neveit is meg kellett tanulnom. Futószalagon is mennek az ételek, ami szintén nem szokványos. Rögtön bedobtak a mély vízbe, nem volt idő tréningezni. Csak a munkatársak mutattak meg ezt-azt, de sok segítséget nem kaptam. A próbanapon például senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy a tányérokat csak fizetés után lehet leszedni, mivel a tányérok színe alapján tudjuk kiszámolni a fogyasztást. Okoztam némi anyagi kárt az elején, amire erre rájöttem. A kassza is érintőképernyős volt, szinte mindent közben kellett ellesnem a kollégáktól.

Az NI-számod már meg volt ekkor? (kb. taj-szám)

– Igen, volt bankszámlám és NI-számom is, de ugye mindenhez lakcímet kell igazolni, ami elég irreális elvárás, amikor valaki frissen kiérkezik. Azt fogadják el például, ha a nevedre jönnek számlák. Még a koliban kértem egy igazolást, hogy ott lakom, az jó volt a bankszámlához. Aztán a bankból jött levél a nevemre, az jó volt az NI-interjúhoz.

Hány órát dolgoztál hetente?

– Kb. 45 órát, 2 szabadnappal. Nem volt fix szabadnapom, és kb. egy hétre tudtuk előre a beosztást. Nagyon fárasztó volt, 6 óra munka után kaptunk fél óra szünetet.

Biztosítottak ebédet és vacsorát?

– Igen, öt tányér ételt ehettünk naponta, de a két legdrágább színkódú tányérból már nem. Ezek pici adagok voltak egyébként.

Ez volt életed első igazi munkahelye?

– Igen. Augusztus 15-én kezdtem és 2014. január 31-én végeztem.

A szabadidődben utazgattál Angliában?

– A heti két szabadnapomon szinte délig aludtam, aztán főztem valamit. Az elején nem is ismerkedtem, mert olyan átmenetinek éreztem ezt a helyzetet, kicsit mélyponton is voltam. Néhány múzeumba azért ellátogattam. Aztán szeptember közepén eldöntöttem, hogy maradok Cambridge-ben és elkezdtem járni pubokba. Munka után jólesett beülni valahová és rájöttem, hogy itt nagyon könnyen megy az ismerkedés.

Magas, vékony kék szemű értelmes csaj lévén, ez nem meglepő!

– Hát, igen. Ekkor minden megváltozott, sok embert megismertem, többek között a mostani barátomat is, aki amerikai.

Ekkor már volt állandó szállásod?

– Igen, ez volt a negyedik szállásom, egy 47 éves halál laza jamaikai származású pasinál laktam. Rendes volt. Jó színvonalú volt a szobám, teljesen otthon éreztem magam ott. Mindig meghallgatott, mindent meg tudtam vele beszélni és ő is sok mindent megosztott velem. Akkora megkönnyebbülés volt ez a viszonylagos állandóság!

Mennyit fizettél?

– 425 font volt, ebben minden benne volt, rezsi, internet stb. Dolgozni bicajjal jártam, tehát az utazásra sem kellett költenem. 70 fontért vettem egy bicajt, a végén 15-ért tudtam eladni, mert eléggé leamortizáltam szegényt.

A vége felé nem fordult meg a fejedben, hogy itt maradj?

– Abszolút nem, mert tudtam, hogy az egyetemet be kell fejeznem. Igazából végig honvágyam is volt, a végén talán még erősebben. A munkát is nagyon untam, meg már egyre kevésbé tudtam tolerálni és kezelni, ha éppen bunkó volt a vendég.

Már  a főbérlőm is idegesített, például ha várnom kellett a fürdőszobára. Nem vihettem fel a  barátomat, este vigyáznom kellett, hogy ne legyek túl hangos, ellenben ő korábban kelt és teljes hangerővel végezte a reggeli teendőit. Ennek ellenére azért nagyon jó kapcsolatunk volt. Csak arra vágytam, hogy a saját lakásomban legyek, egyedül és ne kelljen senkihez alkalmazkodni.

A brit életmódról milyen kép alakult ki benned?

– Az a benyomásom, hogy sokkal könnyebb ott az élet, gördülékenyebben megy minden. Jobb rendszerük van mindenre. Például ha valamit itthon el kell megszervezni, napokig is eltarthat, ott sok minden gyorsabban, vagy online is elintézhető.

Milyennek láttad a helyieket?

– Az emberek igazából kedvesek, de az angolok hajlamosak arra, hogy lenézzenek, ha nem beszélsz perfektül. A munkám során többször éreztették ezt velem.

Egyetértesz azzal, hogy a brit társadalom hedonista?

– A fiatalok biztosan, de az idősebb korosztály is „tud élni”. Az ismerőseim, akiknél laktam a koli után, hatvanasok voltak és nagyon aktív életet éltek. Eljártak úszni és futni. Nem volt olyan nap, hogy csak úgy otthon üljenek. A legtöbb dolgozó brit családnak van bejárónője, babysittere, és a nők sem főznek otthon mindennap.

– A nyelvtanulást tudtad folytatni?

– Nem volt időm sajnos, pedig lettek volna ingyenes tanfolyamok, de a pubban rengeteget beszélgettem a barátaimmal, akkor éreztem, hogy ugrásszerűen fejlődtem. Az étteremben a kollégáim még nálam is rosszabbul beszéltek, és rengeteg hibával. Szinte le kellett mennem az ő szintjükre. Sokszor konkrétan helytelenül kellett beszélnem, hogy megértsenek.

Egyáltalán volt angol anyanyelvű kollégád?

–  Kettő volt és még egy amerikai csaj is.

Sok dolgozó volt?

– A konyhán volt 3 magasabb beosztású szakács, néhány sima szakács, 4 menedzser, ebből 1 volt a fő menedzser és még voltak a pincérek.

Fizetést milyen gyakran kaptatok?

– Hetente. Volt még borravaló is, azt elosztottuk.

Elég volt a fizetésed a megélhetésre?

– Persze, akár félre is rakhattam volna, de én nem spóroltam. Londonba is elmentem néha kirándulni, vettem ruhákat és cipőket is. Alkalomszerűen  étteremben ettem, ezt itthon nem sűrűn engedhettem meg magamnak. A pubozás sem olcsó. Semmi szorongás nem volt bennem az anyagiak miatt, ezt könnyű megszokni.

Ha most befejezed az egyetemet, el tudod képzelni, hogy visszamégy?

– Az étteremben mondták, hogy nyáron visszavárnak, de még nem tudom, hogy mit szeretnék. Lehet, hogy majd egy másik országba is elmegyek, szeretnék más helyeken is élni egy kicsit.

A mesterképzést nem akarod Angliában elvégezni?

– Magyarországon szeretném a mesterképzést elvégezni, de Erasmus-ösztöndíjjal szívesen töltenék egy fél évet akár Angliában is. Két-három évet biztosan nem bírnék ki külföldön a honvágy miatt. Mielőtt kimentem, már akkor is tudtam, hogy számomra fontos az otthonom, a barátaim és minden, amivel itthon foglalkozom. Ott ez még jobban megerősödött bennem. Persze én akármikor visszajöhettem volna, ezért is lehetett elviselni a honvágyat. Tudom, hogy sokak esetében ez nem ilyen egyszerű, sajnos.

Más magyarokkal tartottál kapcsolatot?

– Nem kerestem kifejezetten magyarokat, de mégis a sors összehozott egy lánnyal, aki félig ciprusi, félig magyar. Az ő munkahelyén találkoztunk először egy kávézóban, számot cseréltünk és aztán is tartottuk a kapcsolatot. Találkoztam még két magyar lánnyal és egy sráccal, akik bejöttek a szusi étterembe enni és szintén elkérték a számomat. Velük később elmentem bulizni és többször kirándultunk is, például a tengerhez. Mind a ciprusi lánnyal, mind a többiekkel nagyon jó barátság alakult ki köztünk, örültem hogy megismertem őket és számíthattam rájuk.

Az unokatestvérem is Londonban él a családjával 2012 óta, és velük is voltam Londonban városnézésen és sétahajóztunk is a Temzén. Magyar táncházban is voltam néhányszor, szintén Londonban. Kéthetente tart táncházat a Hunique tánccsoport. Elég aktívak és vannak fellépéseik is, nagyon jó kis közösség. Nekem ez nagyon sokat jelentett, mivel ez az egyik hobbim és ebből tudok töltekezni.

Az egyik dokumentumfilmben hallottam, hogy valaki mondja, hogy kijött Londonba, az angol fővárosba és azt hitte, hogy itt angolok élnek, aztán rájött, hogy mégsem. Te erre a multikulturális társadalomra fel voltál készülve?

– Tudtam, hogy sokféle nemzetiség él itt, de nem gondoltam, hogy ennyire. Cambridge-ben az egyetem miatt is rengeteg a külföldi diák. Sok különböző nyelvet lehet hallani a városban.

Találtál magyar boltot vagy éttermet?

– Éttermet nem, de volt egy nemzetközi bolt, ahol tartottak néhány magyar árut, például Túró Rudit.

Változott az ízlésed az ételek terén?

– Szerintem a kinti zöldségek és gyümölcsök szörnyűek, és  ez általában mindenről elmondható. Nem nagyon épültek be a kinti ételek étrendembe. Aki egészségesen akar táplálkozni, annak nagyon nehéz dolga lesz kint! Az alacsony minőségű élelmiszer olcsó a szupermarketekben, de a minőséget bizony meg kell itt is fizetni.

Milyen tanácsot adnál annak, aki fontolgatja, hogy Angliában próbál szerencsét?

– A nyelvtudás fontosságát emelném, ki. Én magamnak intéztem minden hivatalos ügyet, és sokszor nem volt elég a nyelvtudásom, vagy csak részben értettem meg dolgokat. Olyan is előfordult, hogy félreértettem valamit. Aztán rájöttem, hogy bizonyos helyzetekben igenis kell segítséget kérni. A lengyel kollégáim meséltek ilyen sztorikat, hogy becsapták őket például lakásbérlésnél, mert nem volt perfekt az angoljuk. Szóval az angolt igenis rendesen meg kell tanulni, és nincs mese, merni kell beszélni!

Ezen kívül, aki már egyszer kimegy, használja ki azt, hogy kint van, menjen el mindenhová, ahová csak tud, vegyen részt mindenben, olvadjon bele az ottani életbe a lehető legjobban! Azért, mert egyrészt így lehet ismerkedni, barátokat találni, másrészt meg jó érzés beépülni egy új kultúrába, szívesen gondol vissza rá az ember, könnyebb sikereket elérni, és ha ezt kihagyja, akkor bánni fogja, mikor már hazajött. Az sem árt, ha átgondoljuk előre, hogy mi a célunk a kimenetellel (lelki fejlődés, nyelvtanulás, pénzgyűjtés), és azt tudatosan próbáljuk megvalósítani, ne csak tengődjünk! Nekem az a másfél hónap volt a legszörnyűbb, amikor még nem tudtam eldönteni, hogy menjek vagy maradjak. Ezáltal rengeteg mindentől megfosztottam magam, ebben a szép késő nyári, kora őszi időszakban. Ha nem sok időnk van, tervezzünk és legyünk tudatosak! Így könnyebb elérni a céljainkat, hamarabb egyensúlyba jövünk. Nem utolsósorban a kinti élet egy jó önismereti tréning is, legalább is nekem az volt!

– Köszönöm, hogy elmesélted a te sztoridat, és további sok sikert kívánok!

 

2014 májusában Nóra sikeres felsőfokú komplex nyelvvizsgát tett, júniusban államvizsgázott pszichológia alapszakon, és a mesterképzést Magyarországon folytatja.

 

05. A kalandvágyó

 

„Furcsa dolog hazaérkezni. Minden ugyanúgy néz ki. Ugyanolyan az illata. Ugyanúgy érzel. Rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami változott, az te magad vagy.”
Benjamin Button különös élete c. film

 

A kalandvágyó

 

Zoltán, 29, ügyintéző (Angliában álláskereső)

2014. június

– Hogyan és miért utaztatok Angliába?

– Az akkori párommal szerettünk volna összeköltözni, de nem tudtuk kivitelezni, hogy ugyanazon a településen dolgozzunk mindketten. Végül 2012 áprilisában elindultunk Angliába. Én beszéltem angolul, középfokú nyelvvizsgával is rendelkeztem.  Rendezvények szervezésében is részt vettem, ahol külföldiekkel angolul tartottam a kapcsolatot, tehát valamennyi releváns gyakorlatom is volt. A párom egyáltalán nem tudott angolul, februártól áprilisig járt nyelvtanfolyamra, de ez kevésnek bizonyult mivel rossz módszerrel tanították. Manchesterbe érkeztünk, brit ismerősökhöz, akiket előtte egy rendezvényen ismertem meg Magyarországon. Náluk laktunk egy kis szobában és azt ígérték, hogy segítenek munkát keresni. Segítettek telefonkártyát venni, NI számot szerezni. A bankszámlanyitásnál ők kezességet vállaltak, mivel lakcímünk még nem volt így sikerült egy kisebb banknál megnyitnunk a számlát. Eközben ismerkedtünk a várossal, magyarokkal is találkoztunk és természetesen munkát kerestünk. Segítettek az önéletrajzunkat is „angolosra formálni” és rengeteg példányt szórtunk szét személyesen.  Három másik brit lány is bérelt szobát az ismerőseinktől, az egyikük jogász volt, a másik vegyész, a harmadik sportmenedzser. Mindhárman magasan kvalifikált brit fiatalok voltak és ők is szenvedtek a munkakereséssel.

– Tudtatok nyelvet tanulni munkakeresés közben?

– A Manchester Academy of English iskolába jártunk angolra. Ott képezték a nyelvtanárokat és gyakorlatilag rajtunk gyakoroltak, ezért hirdették meg az ingyenes csoportokat. Nekem ez nagyon sokat segített mivel nemzetközi csapat volt: pl. spanyolok, portugálok, mexikóiak és különféle közel-keleti országokból arab emberek. Nagyon összekovácsolódtunk, azóta is tartom a kapcsolatot velük. Reggel fel kellett iratkozni az aznapi órákra, hogy biztosan legyen helyünk. Az órák délután fél kettőtől négyig tartottak, szünetekben megosztottuk a munkakeresés tapasztalatait egymással. Rengeteg bevándorló volt, afrikaiak és spanyolok főleg. Engem azzal biztattak a társaim, hogy ha behívnak interjúra, nem lesz gondom az angollal.

Sajnos erre nem került sor, a barátnőmet, Evelint viszont több helyre is behívták. Dolgozott egy gyorsétteremben egy darabig, de az angol tudása nem volt elég, hogy kommunikálni tudjon. Egy szálloda éttermébe is behívták interjúra és a lengyel séf az utolsó pillanatban visszamondta a munkát, mivel találtak egy gyakorlott kitchen portert (konyhai kisegítő).

– Mi volt otthon az eredeti szakmátok?

– Én kommunikáció szakon végeztem, intézményi kommunikátorként (PR és felnőtt nevelő specializáció). Dolgoztam is a szakmában, mint tréner egy szervezetfejlesztési cégnél valamint egy másik képző cégnél, mint marketinges. A barátnőm fodrász.

– Hogyan alakultak a dolgok később?

– Egy idő után felőrlődtünk, nehezen bírtuk a változékony időjárást is. Úgy éreztük, hogy nincs semmi értelme az egésznek, teltek a hetek, hónapok. Egyik este egy magyar sráccal elmentünk az Alexandra parkba piknikezni és ott összefutottunk egy pakisztáni figurával. Ő felajánlotta, hogy segít munkát keresni, gyorsan telefonszámot cseréltünk. Aztán ebből sem lett semmi. Ez pont a királynő gyémánt jubileuma idején volt. Aztán elkezdtük számolgatni a pénzünket, hogy meddig lesz elég. Ekkor másfél hónapra elegendő pénzünk volt. Evelin ekkor már nagyon depressziós volt, teljesen ki volt borulva. Bejártuk az egész környéket, közvetítőirodákba, üzemekbe, éttermekbe és szállodákba személyesen beadtuk az önéletrajzunkat. Mindhiába! Neten is rengeteg helyre regisztráltunk. Volt, ahol szóba sem álltak velünk, mivel nem volt angliai munkatapasztalatunk és referenciánk.

Aztán egyik nap egy kimerítő buli után mondtam Evelinnek, hogy mit szólna, ha összepakolnánk, elmennénk Londonba egy-két napra, hogy megnézzük a nevezetességeket, aztán hazajönnénk? Sírva fakadt örömében, hogy azonnal menjünk, ő már nem akar itt lenni. Már másfél hónap után sírva skype-olt az édesanyjával és attól kezdve már feladta. Nem volt önmaga, pedig ő alapvetően egy talpraesett, karakán csaj józan paraszt ésszel megáldva.

Elkezdtük foglalni a repülőjegyet hazafelé, amikor pont csörgött a telefonom és állásinterjúra hívtak. Na, gondoltam, megmenekülünk, maradhatunk. Megkérdeztük a brit ismerőst, hogy mi a véleménye erről a cégről. Kiderült, hogy egy borzasztó rossz hírű cég volt. Az örömöm eddig tartott, végül csak megvettük a jegyet haza. Busszal elindultunk Londonba, ekkor ismét csörgött a telefon és állásinterjúra hívtak egy szálloda étteremébe, közben sajnos lemerült a telefonom és már pénz sem volt rajta, úgyhogy hazajöttünk a Luton reptérről júliusban.

Azt később tudtuk meg, hogy az egyik magyar ismerősünk munkahelyén, egy kis olasz étteremben volt üresedés és ismert is minket, tudta, hogy munkát keresünk és mégsem szólt. A magyarok között kint is van széthúzás, sajnos.

– Kudarcnak élted meg?

– Nem, mivel nem rajtam múlt. Én minden tőlem telhetőt megtettem. 13 kilót fogytam 3 hónap alatt annak ellenére, hogy rengeteg szénhidrátot ettem, bár igaz, hogy napi 10 kilométert simán gyalogoltunk.

– Mi maradt meg benned pozitív élményként?

– Az emberek nagyon barátságosak voltak kint, amikor hazajöttem az volt a legfurcsább, hogy, mindenki olyan negatív, nem mosolyognak az emberek.

– Hogyan alakult a kettőtök kapcsolata?

– A kapcsolatunk sajnos nagyon megromlott, amíg kint voltunk. Amikor hazajöttünk, pár hét után szakítottunk.

– Hogyan reagáltak a szüleid a hazatérésedre?

– Örültek, bár a mostani barátnőm angoltanár tehát nem kizárt, hogy még együtt kimegyünk Angliába a jövőben.

– Köszönöm, hogy elmesélted a tapasztalataidat és sok sikert kívánok a jövőben.

 

 

04. A lelkiismeretes

 

„Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.”

Márai Sándor

 

 

A lelkiismeretes

 

Timi, 28, tanítónő (Angliában vállalkozó bejárónő és tanítónő)

2014 február – március, London

Mi volt a legfőbb motiváció, amikor eldöntöttétek, hogy kijöttök Angliába, és mikor történt ez?

–  Fú… 2011-ben ősszel jöttünk ki. Már korábban is terveztük, leginkább az én történetemmel indult ez a dolog. 2011 nyarán derült ki hogy elküldenek az iskolából, és azon a nyáron végig keresgéltem, de nem úgy tűnt, hogy összejönne bármi is.

Meddig dolgoztál előtte az iskolában?

– Kereken 2 évet. Aztán sehová sem hívtak vissza, pedig személyesen is mentem állást keresni. Tehát a nyaramat gyakorlatilag arra áldoztam, hogy keresgéltem. Akkor láttam, hogy ez nem valószínű, hogy összejön. Egyszer csak hirtelen mondta a férjem: „Na, mi lenne, ha most mennénk ki?” Most, hogy még nincs gyerek, meg végül is nincs vesztenivalónk.

Először nekem ez nagyon hirtelen jött, meg én akkor még nem is igazán tudtam angolul, úgy megijedtem, hogy fú, de aztán úgy voltam vele, hogy ő tud annyira, hogy elboldoguljunk.

De azért valamennyi alapod csak volt neked is angolból?

– Volt, de az nagyon kevés. Ugye azt mondják, hogy a középfok is kevés itt, nem hogy az alapfok. Pedig én így jöttem ki. És az elején rá is voltam rendesen szorulva Zsoltra.

–  Otthon volt-e lakásotok?

– Igen, ősz elején utaztunk ki, és mivel hirtelen jött a döntés, ki kellett adni a lakásunkat. Nem akartuk idegennek, mert azelőtt nem sokkal költöztünk be. Szépen fel volt újítva. Vártunk, keresgéltünk, hogy kinek, és akkor a férjem egyik kollégájának az öccsét pont ki akarták rakni, és neki is hirtelen kellett az albérlet. A kolléga mondta, hogy megbízható az öccse, rendes. Előtte találkoztunk és megismerkedtünk vele. Rögtön szimpatikus volt. A mai napig rendesen fizet mindent és tisztán tartja a lakást.

Hogyan kerestetek munkát itt? Egyáltalán hová érkeztetek meg?

– Busszal jöttünk, mert sok cuccunk volt. A munkát egy közvetítő cégen keresztül találtuk. Nem mertünk csak úgy nekivágni, és nem volt ismerősünk sem kint.

Kellett közvetítési díjat fizetni?

– Igen, de már nem is tudom mennyit.

Ez egy magyarországi ügynökség?

– Igen, de már úgy jöttünk ki, hogy le volt tárgyalva, hogy biztosan lesz munkánk.

Szállást is ők rendeztek?

– Igen-igen. Ők kérdezték is, hogy mivel akarunk utazni, repülővel vagy busszal? Mivel sok cuccunk volt, ezért gondoltuk, hogy mi lenne, ha busszal mennénk? Tudtuk, hogy borzasztó hosszú idő, de mégis. 29 óra volt az út végül, de sokszor megálltunk átmozgatni a tagjainkat. Heten vagy nyolcan utaztunk a kisbuszban, tehát nem volt túl sok hely.

Hová érkeztetek? Megvolt a szállás is?

– Manchester mellé Warringtonba érkeztünk, itt volt a munka egy ruházati áruház raktárában. Ebben a kisvárosban már várt minket a szállásközvetítő, James.

Akkor nem volt semmi átverés?

– Nem, utána később  derültek ki  a turpisságok, de még azt mondhatom, hogy a szállás várakozáson felüli színvonalú volt egy új építésű lakóparkban.

Saját szobában tudtatok élni a férjeddel?

– Igen, egy másik magyar párral voltunk egy kétszobás lakásban. Csak úgy ránézésre osztottak el minket érkezéskor, hogy ki kivel fog lakni.

Piaci árat fizettetek érte vagy többet?

– 520 font volt rezsivel, de később kiderült, hogy a szállásközvetítő kapcsolatban volt a munkáltatóval. Volt olyan eset, hogy ha valakit kirúgtak, akkor a szállást is elveszítette. Akkor jöttünk rá, hogy Úristen, itt minden mindennel összefügg, és azért is kell jól dolgozni, hogy nehogy az utcára kerülj.

Ti akkor a ruházati áruház alkalmazásában álltatok?

– Igen, tőlük kaptuk a payslip-et. (bérlap)

A munkabeosztást választhattátok magatoknak?

– Nem, de előre tudtuk, hogy 12 órát kell majd dolgozni naponta, a szünetekről is tájékoztattak még Pesten. Négy napot dolgoztunk, majd négy nap  pihenő következett. Az elején így is ment, aztán mikor látták, hogy jól dolgozunk az a 4 szabadnapból inkább 2 lett. De a plusz két napon csak délelőtt 10-től 6-ig dolgoztunk. Bár sokszor csak aznap reggel kilenckor szóltak, hogy most menjünk be.

Milyen munkát végeztetek?

– Az elején volt egy párnapos betanítás, ruhákat csomagoltunk. A ruhák mellettünk jöttek egy sínen, leakasztottuk, és gyakorlatilag össze kellett hajtogatni. Tudni kellett, hogy melyiket hogyan kell hajtogatni, például másképpen a kiskosztümöt, megint másképpen az estélyi ruhát.  Ez ment egy zacskóba, és rá kellett nyomtatni egy címkét. A ruhán lógó kisebb címkét becsippantottuk, és a gép kinyomtatott egy nagyobb címkét, ezt ráragasztottuk és kész. Még hibázni sem lehetett.

A minimálbért már az elejétől megkaptátok, ugye? (2011 Ł6.08, 2013 Ł6.31)

– Igen, de ez utána sem emelkedett, bár igaz, a túlórákra többet fizettek.

Milyen volt a kezdet?

– Szeptember 9-én érkeztünk és már másnap mehettünk állásinterjúra. Még szinte magunkhoz sem tértünk az utazás után, de örültünk is neki. Kora reggel taxival mentünk, mert még semmit nem ismertünk. Egy tesztet kellett kitölteni és szóban is kellett magunkról mesélni. Csoportos interjú volt, a csoport előtt kellett beszélni. Mindkettőnknek sikerült és elkezdhettünk dolgozni 11-én.

Milyen nemzetiségűek voltak a többi dolgozók?

– Akkor még magyarok csak mi négyen voltunk, rengetegen voltak lengyelek, észtek csehek és szlovákok.

Tehát szinte csak kelet-európaiak voltak.

– Igen, eleve kelet-európai munkaerőt toboroztak csak. A lengyelek mesélték, hogy ők is közvetítő irodán keresztül jöttek ki.

A szállástól messze volt a munkahely, és ez jelentett pluszkiadást?

– Maga a raktár külterületen volt, és először taxival mentünk, aztán vettünk két biciklit a kollégák javaslatára. A környéken volt egy használtpiac, és ott megvettük jutányos áron. Biciklivel 15-20 percre volt a raktár.

A 12 órás műszak mettől meddig tartott?

– Két műszak volt, nappalos és éjszakás. Amikor az interjú volt, csak mentek rajtunk sorba és mondták, hogy na, te nappalos leszel, te éjszakás és így tovább. Csak drukkoltunk, hogy nappalosok legyünk mindketten. Így történt szerencsére. A nappalos műszak reggel 6-tól este 6-ig tartott.

Vállaltátok volna az éjszakait is?

– Nem, de erre hála istennek nem került sor.

Szünet volt?

-3 szünet volt, először reggeli szünet kb. fél óra. A reggelit a cég biztosította, klasszikus angol reggeli (paradicsomos bab, bacon, kolbász, sült gomba és paradicsom, pirítós, kávé, tea), aztán délután 20 perc és még később 10 perc.

Volt kulturált étkezési lehetőség?

– Igen volt egy kantin.

A szabadnapokon volt lehetőségetek a környéket megismerni?

– Az elején igen, amikor megvolt a négy szabadnap. De ha sale (kiárusítás) időszak volt, akkor alig volt szabadnapunk. Egy idő után kitapasztaltuk ezeket az időszakokat, és mindig néztük az áruház honlapját is. A négy munkanap utáni első szabadnap mindig azzal telt, hogy pihentünk, mert hullák voltunk. Egy nap kellett ahhoz, hogy magunkhoz térjünk. A második nap bevásárlással telt. Tehát igazából két nap maradt, amikor el tudtunk menni kirándulni vagy biciklizni. Szép kisváros egyébként ez a Warrington.

Milyen benyomásaid voltak az brit emberekről, az életmódjukról?

– Az volt a legfurcsább, hogy a sztenderd angoltól nagyon eltérő volt a kiejtésük. Éreztem, hogy nem szerettek minket, bevándorlókat.

Konkrétan éreztették ezt veletek?

– Igen, volt egy sokkoló eset, biciklivel mentünk haza a munkából és magyarul beszélgettünk közben. Ekkor egy mellettünk elhaladó brit ránk kiabált: „Hülye lengyelek, takarodjatok haza!” Ilyen többször előfordult, sajnos. Igazából azért is jöttünk el, mert sok buta korlátolt ember volt arra. De persze voltak pozitív élmények is. Később, amikor már másik lakást béreltünk, a tulajdonosok nagyon kedvesek voltak. Igaz, ők nem is britek voltak, hanem indiaiak.

Elköltöztetek?

– Igen, kétszer is! A magyar kollégákkal sajnos megromlott a viszonyunk, és felhívtuk a közvetítőt, hogy szeretnénk egy studio flat-et. (garzont) Megígérte, hogy rendben, költözhetünk. Össze is csomagoltunk, de nem jött el értünk. Ezt soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire szörnyű volt. Hívogattuk, de nem tudtuk elérni. Nem tudtunk mit csinálni, végül másnap felvette a telefont, a férjem jól kiosztotta, hogy mit képzel. Valahogy kimagyarázta magát és mondta, hogy számíthatunk rá. Másnap valóban eljött kis késéssel, de én már ettől is pánikban voltam. Aztán ott is laktunk egy pár hónapot.

Mennyi volt a bérleti díj? Emlékszel?

-520 font volt rezsivel.

Az nagyon jó ár, Londonban sokkal drágább.

– Igen, aztán a következőt már egy ingatlanügynökségtől béreltük. Valamikor nyáron költöztünk oda és októberig ott is maradtunk.

Mivel telt be a pohár a munkahelyen?

– Jártunk egy nyelviskolába, és pont indult volna egy tanfolyam, mindketten magasabb szinten folytathattuk volna. De hát ugye sakkoztunk az időpontokkal. Kitaláltuk, hogy beszélünk a munkahelyen a nagyfőnökkel, hogy legalább heti egy fix szabadnapunk lehessen. Először rábólintott, aztán semmi nem lett belőle, az utolsó pillanatban visszamondta. Annyira megdöbbentünk, visszakullogtunk dolgozni, de már semmi kedvem nem volt ott lenni.

Egy év után adhattak volna ennyi kedvezményt…           

– Pont ezért esett rosszul. Meg mindig mondták, hogy milyen jól dolgozunk. Másnap beadtuk a felmondást. Még annyit megpróbáltunk, hogy átkértük magunkat cégen belül Londonba, de attól is teljesen elzárkóztak.

Nem az volt a „baj”, hogy már túl önállóak voltatok? Lakásbérlés, nyelviskola?

– Valószínű, a végén rájöttünk, hogy nekik csak az felelt meg, aki robot módjára dolgozott, de nemigen gondolkodott.

Az angol nyelvvel hogy boldogultál?

– Az elején semmit nem fejlődtem, mert a férjemmel mindig egy területen dolgoztunk. Őt kértem meg, hogy mondja el, amit akartam. Szinte kerültem a beszélgetést. Az elején még jobb kedvem volt, de később, ahogy éreztem a szabadnapokon, hogy nem tudok nélküle semmit elmondani, teljesen elfogyott az önbizalmam. Mikor már a másik lakásban éltünk, akkor éreztem, hogy kommunikálni szeretnék az indiai tulajdonosokkal (akiknek alattunk volt az üzlete), de ők is látták, hogy nem nagyon megy.  Volt egy konkrét eset, amikor sok intéznivaló összegyűlt, és mondta Zsolt, hogy akkor egy részét intézzem el én. Én meg teljesen bepánikoltam, hogy én nem tudom. Ő is kicsit frusztrált volt már emiatt. Csak ültem a lépcsőn és elsírtam magam. Ő persze felkapta a vizet és egyedül elrohant. Én pedig csak ültem és azt gondoltam, na, én most azonnal hazamegyek. Ennyire kiszolgáltatottnak még soha életemben nem éreztem még magam.

Ez az érzés alapvetően akkor a nyelvi problémákból adódott?

– Igen, de érdekes módon, amikor átköltöztünk Londonba és „leváltunk” egymásról, akkor minden jobb lett. Az nagyon jó, hogy már nem együtt dolgozunk. Az utóbbi egy évben rengeteget fejlődtem, mivel rá voltam kényszerítve, hogy beszéljek.

Warringtonban a nyelvtanfolyam nem volt hatékony?

– Az első tanfolyam internetes volt, gyakorlatilag volt egy online tananyag, és az oktatóközpontban tanulhattál. Mindig volt ott egy tanár, aki segített is igény szerint. Bármikor mehettél rugalmasan, illetve saját gépen otthon is gyakorolhattál.

Az elején volt szintfelmérés?

– Igen, és a szint végén is volt írásbeli és szóbeli vizsga is. Két vizsgám nem is sikerült, meg nekem nem is volt hatékony ez a módszer. Bár ez ingyenes lehetőség volt, de félbehagytam (learndirect.com, államilag támogatott képzések). Aztán jött az ötlet, hogy keressünk nyelviskolát. A Warrington College előtt pont láttunk egy hirdetést, hogy nyílt nap lesz. El is mentünk és oda beiratkoztunk nyelvtanfolyamra. Ott is megírtuk a szintfelmérőt, aztán volt egy kis elbeszélgetés. Szerencsére egy időpontban tudtunk járni, persze más-más csoportba. Egy héten egyszer jártunk, kb. 2 óra volt egy foglalkozás egy szünettel. Zsolt jó tanárhoz került az upper-intermediate (közép- és felsőfok között) csoportba, nekem viszont unalmas volt, és sokan is voltunk egy csoportban. Ezt mindketten el tudtuk végezni, de nekem nem volt az igazi. A tanárunk, aki angol anyanyelvű volt, nagyon a könyvhöz ragaszkodott, kicsit száraz volt a módszere. A másik problémám az volt, hogy sok lengyel lány volt a csoportban és ők sokat beszéltek egymás között lengyelül az órákon is. A tanár ezt nem tudta kezelni, nem is szólt rájuk.

Tehát ezek szerint nem is motiválta őket megfelelően.

– Nem, nem is nagyon teremtett lehetőséget, hogy beszéljünk. Egyszer kellett csinálni egy prezentációt. Dalok, nyelvi játékok sem voltak.

– És mi a helyzet a honvággyal?

– Hát ez nálam hullámokban jött. Nem volt az elején sem rosszabb, mint most. Néha rám tör, és akkor nagyon rossz, aztán hazamegyünk látogatóba és jobb. Mikor az első hazalátogatás után visszajöttünk, még sírtam is, 5-6 napig magam alatt voltam, aztán elviselhető lett. Most már nem szoktam sírni, ez érdekes, de csak amióta Londonba jövünk vissza.  Talán az elején kevésbé volt honvágyam, mert akkor még minden új volt. Akkor még élveztem is, aztán mikor a raktárban beindult a hajtás, rosszabb lett. Most éppen nincs. Olyan hét havonta rám tör, úgyhogy most tavasszal esedékes a következő hullám. Még röpke 5 hónap, és megyünk haza.

Hogyan sikerült a Londonba való költözést kivitelezni?

– Nem volt egyszerű. Onnan nem tudtunk átugrálni Londonba szállást nézni a távolság miatt (302 km). A legtöbb helyen nem akarták úgy kiadni, hogy nem megyünk el előtte megnézni. Mondtuk, hogy elég, ha küldenek képet, úgyis tudtuk, hogy ez csak átmeneti megoldás lesz. Végül egy Laci nevű magyar srácot találtunk, nekik sürgősen kiadó volt a szoba Croydonban (Dél-London, 5-ös közlekedési zóna). Vele skype-on felvettük a kapcsolatot. Állítólag ő volt a tulajdonos egy angol-magyar hölggyel, Piroskával együtt. Küldött képeket is, és az utolsó pillanatban végül így sikerült szállást találnunk. Ha ő nincs, lehet, hogy nem is tudtunk volna Londonba eljönni.

Elfogadható volt a szobátok színvonala?

– A szoba rendben volt, de a Piroska nevű hölgy érdekes volt. Amikor megérkeztünk, kijött a szobájából, bemutatkozott, már akkor éreztem, hogy bűzlik a piától. A szobájukban vágni lehetett a füstöt. Nekem már akkor nem volt szimpatikus. A többi bérlő normális volt. Háromszintes volt a ház. A legfelső szinten csak egy pici szoba volt, ott is laktak ketten, Laci és még egy másik srác. A középső szinten laktunk mi és Piroska a lányával. Az alsó szinten volt a konyha, egy fürdő és még egy szoba, abban is lakott egy pár.

Aztán pont Piroska miatt kezdett elegünk, lenni, a férfiismerősei állítólag börtönviseltek voltak. Érdekes emberek jártak fel hozzá, a lányával állandóan veszekedett. Állandóan azt vágta a fejéhez, hogy nem vagy a lányom, mivel szegényke csak nevelt lánya volt, ahogy később megtudtuk. A kislány is eléggé el volt züllve, lehetett vagy 17-18 éves. Nem dolgozott sem a Piroska, sem a lánya, segélyekből éltek. A lánya talán előtte dolgozott egy ideig egy ruházati áruházban. (2013 előtt 17 év a tanköteles kor, majd 2015-től 18 lesz. Forrás: Wikipedia)

Az elején sokat voltunk mi is otthon és nagyon kellemetlen volt, mivel a cigifüst átszivárgott a mi szobánkba. A konyhában is rendszeresen dohányzott, holott kifejezetten kértük rá, hogy a közös használatú helyiségekben ne dohányozzon. Három-négy hónapot csak kibírtunk valahogy itt is. Aztán Suttonba költöztünk egy 1-szobás, nappalis kis lakásba, itt már a férjemmel ketten lakunk csak végre.

Közben gondolom hamar találtatok munkát.

– Én magyar oldalakon keresgéltem főleg, mert már akkor is sok magyar volt kint. Sikerrel is jártam, hiszen így találtam rá az Andi takarítócégére novemberben, ahol jelenleg is dolgozom. A férjem pedig december elején tudott elhelyezkedni. Kb. egy hónapot voltunk munka nélkül. Persze az elején nem tudtuk, hogy meddig tart majd ez az állapot és rögtön bementünk a Job Centerbe, ott is keresgéltünk mindennap.

Kaptatok valamennyi JSA-t? (kb. álláskeresési támogatás)

– Nem kaptunk. Valami szerintük nem stimmelt, aztán mikor megkaptuk erről a határozatot, addigra én már dolgoztam. Aztán annyiban hagytuk, talán még a férjem panaszt is tett, de arra már nem is reagáltak. Aztán ő is elkezdett dolgozni.

Zsolt milyen munkát talált?

– Ő egy kis könyvelő cégnél helyezkedett el. Jamaikai származású volt a tulajdonos. (Oh, az a jamaikai könyvelő, szinte látom, hogy füvezik az egyre kuszább számoszlopok fölött, a háttérben Bob Marley Jammin’-je szól… a szerk.)

Szüksége volt betanításra, esetleg valamilyen tréningre az elején?

– Nem, tudta egyből a dolgokat. Bár junior könyvelő pozícióba rakták először.

Végzett az Egyesült Királyságban valamilyen könyvelő tanfolyamot vagy a magyarországi munkatapasztalat elég volt?

– Hát szerencsés volt, mert otthon is egy nagy brit olajcégnél dolgozott. Már azért is tudott jól angolul, mert ott az angol volt a munkanyelv. A konferenciabeszélgetések, levelezés angolul zajlott. Az ACCA könyvelő képzést is otthon kezdte el és még most is folytatja az új munkahelyen. Még van egy pár modul hátra. Ez egy nemzetközileg elismert, maga színvonalú képzés.

Meg tudott felelni az elvárásoknak a könyvelő cégnél?

– Persze, sőt! Inkább az volt a baj, hogy unatkozott. Magánszemélyek voltak az ügyfelek, és sok volt a holt időszak. Például lement a bevallás, és nem volt mit csinálni. Ez a cég sajnos csődbe ment, még 2000 font bérrel tartoznak neki a mai napig.

Nem mentetek a Citizen Advice Bureau-ba jogi tanácsért?

– Dehogyis nem! Még egy másik helyen is voltunk, de azt mondták, hogy ügyvédet kellene fogadni és lehet, hogy többe kerülne a végén, mint amennyit vesztettünk. A volt kollégákkal tartják a kapcsolatot, pont most küldtek át egy honlapot, ahol tudjuk követni, hogy hol tart a felszámolás.

Van remény, hogy megkapjon belőle valamennyit?

– Sajnos csak egy töredékét kaphatja meg valószínűleg.

Akkor újabb állás után kellett néznie…

– Igen, mikor jöttek a felszámolók, elég egyértelmű volt a helyzet, bár a főnök tagadta. Mondta nekik, hogy nyugi, nem lesz semmi gond. De az volt a szerencse a szerencsétlenségben, hogy azt a pár hónap angliai könyvelőirodai gyakorlatot be tudta írni a CV-jébe (önéletrajz). Sikerült is pár héten belül elhelyezkednie egy nagyobb könyvelő cégnél. Volt három hónap próbaidő, de már az elejétől nyeregben érezte magát. Tőle szoktak tanácsot kérni még a főnökök is. Sok sikerélménye van, rendesek a kollégák. Már több mint fél éve itt dolgozik. Most is a legutóbbi sikeres vizsga után írtak neki, hogy büszkék vagyunk rád.

Nagy a stáb?

– Három főnökféle van: egy bérszámfejtő és két ügyfeles. Van még két lengyel és két angol könyvelőlány, egy angol gyakornok srác és egy részmunkaidős hölgy. Max. tízen lehetnek, elég családias a légkör.

Nyelvi problémái, gondolom, nem is voltak…

– Az elején nehéz volt neki, mivel a főnökének ír akcentusa van, de napról napra javul. Most volt egy értékelés, és a kommunikációra tíz pontból nyolcat kapott, ami nagyon biztató.

Akkor az ő pályafutása egy abszolút sikertörténet.

– Igen, mondhatni.

Neked hogyan alakultak a dolgok a takarítócégnél?

– Az elején kezdtem két lakással, ekkor még az Andi cége nagyon alakulóban volt. Self-employed-ként (egyéni vállalkozó) kell dolgoznom, a HMRC (adóhivatal) honlapján regisztráltam magam.

Decembertől aztán jobban beindult, mert egy kolléganőm pont hazament Magyarországra. Akkor egész jól kerestem, kb. 800 fontot, órabérben dolgoztam minimálbérért (2013-ban 6,30 GBP). Már az elejétől nagyon pozitív visszajelzései voltak az ügyfeleimnek, ezért Andi nagyon meg volt velem elégedve. Azóta többször emelt a béremen, lassan másfél éve dolgozom neki.

Az elején azért biztos kemény volt.

– Akkor még inkább olyan lakásokat takarítottam, hogy a lakók nem voltak otthon. Aztán inkább olyan ügyfeleket kaptam, ahol otthon vannak, és tudok velük beszélgetni is. Nekem az is fontos, hogy a nyelvet gyakoroljam.

Milyen gyakran jársz, és meddig tart egy takarítás?

– Általában heti egyszer három óra. Van egy lista, hogy mi tartozik a heti takarításba: portörlés, porszívózás, esetleg vasalás is, felmosás, felületek letörlése, fürdő és konyha takarítása. Néhány ügyfélnél négy órát is maradok.

A tisztítószereket az ügyfél biztosítja?

– Megegyezés kérdése. A cégünk az első takarítást környezetbarát termékekkel végzi, aztán az ügyfél eldöntheti, hogy ezeket kéri-e vagy a sajátjukat használjuk. Elég sokan választják a környezetbarát verziót.

Nem bántak veled lekezelően?

– Most van egy ügyfelem, Maya, aki mindig utazgat Párizsba meg New Yorkba is. Vele nem találom a hangot. Ő divattervező és állandóan nyávog mindenért. De Andi próbál minket olyan ügyfelekhez rakni, akikhez „passzolunk”.

– Megkínálnak például teával esetleg?

– Ez is az ügyféltől függő. Az idősebbek mindig megkínálnak.

Nem zavar, ha otthon vannak?

– Valamikor zavaró tud lenni. Például ha bemennek fürödni, amikor pont a fürdő következne.

Az ügyfeleket érdekli az „előző életed”? Gondolom, azért leveszik, hogy értelmes, intelligens fiatal hölgy vagy.

– Szinte mindenki tudja, hogy tanítónő vagyok, és hogy itt is tanítok, és ez tetszik is nekik. Persze nem a Maya-félék. De az idősebbek aranyosak, érdeklődőek. Most kifejezetten jó ügyfeleim vannak.

Jól járt veled Andi, ritka, szerintem, aki ennyire lelkiismeretesen dolgozik és megbízható.

– Ja, most keres új takarítókat, de van, akinek a személyisége miatt nem működik, van, aki egyszerűen nem bírja fizikailag. Én mindig elvállaltam még a helyettesítést is.

A munka mellett volt időd egyéb elfoglaltságra is, ami jobban kapcsolódik az eredeti szakmádhoz?

– Igen, bár nem rögtön. Már nem is tudom, hogyan jött ez az ötlet, hogy itteni magyar gyerekeknek tanítsak magyart. Sok embertől hallottam, hogy lenne rá igény. Aztán csináltattam névjegykártyát, mint magyar tanítónő és beadtam a magyar boltokba Croydonban és interneten is hirdettem. Észak-Londonból rengeteg érdeklődő volt, de ide nagyon messze van sajnos. Most már heti hat napon tudok tanítani, reggel takarítok, délután pedig tanítok. Csak mivel én megyek házhoz, elég időigényes és sok utazással jár.

Magyar iskolában nem próbálkoztál állást keresni?

– St. Albans-ban voltam a magyar iskolában egy ismerőssel, aki ott zenét tanít. Oda be is adtam a jelentkezést. Sajnos nem jeleztek vissza. A guilfordival nem próbálkoztam.

Milyen hosszú egy foglalkozás?

-A gyerekek korától függ, 4-5 éveseknek csak 45 percet szoktam tartani, a nagyobbaknak 1 órát. (Angliában 4-5 éves korban kezdik az iskolát, kb. olyan, mint nálunk a nagycsoport.)

Akkor igazából írást és olvasást tanítasz?

– Az első találkozásnál megbeszéljük az igényeket, megismerkedünk. Ez mindig ingyenes. Aztán menet közben ez mindig változik. Látom, hogy mi okoz nehézséget, mit kell fejleszteni. A kicsiknek még játékos formában zajlik a tanulás, például ujjtornázunk.

– Ezt is tudod vállalkozóként végezni ugye?

– Igen, persze. Ez igen egyszerű Angliában, havonta kb. 11 font az egészségbiztosítás, és 8105 font éves tiszta jövedelemig nem kell adót fizetni. Adóbevallást persze kell készíteni és a költségek is leírhatóak.

Itt Londonban maradt időd, hogy folytasd az angoltanulást?

– Ahogy átköltöztünk, rögtön elkezdtem keresgélni. Találtam is egy magyar anyanyelvű angol nyelvtanárt. Lassan másfél éve járok Rozihoz. Szeretem az órákat, mert a könyv, amiből tanulunk, életszerű anyagokat dolgoz fel. Beszédcentrikusak az órák, ami számomra nagyon fontos. Ennek eredményeképpen kezdem levetkőzni a gátlásaimat, bátrabban beszélek hétköznapi szituációkban vagy akár a munkám során. A házi feladatok mennyisége személyre szabott. Szeretem, hogy mivel magyar anyanyelvű tanárról van szó, ha nem értek valamit a nyelvtanban, magyarul tudja elmagyarázni, így biztosan megértem a miérteket (habár az angolban gyakran nincs miért). Egyedüli diákként kevesebb a hibázás lehetősége, Rozi rögtön kijavít az adott helyzetben. Sok plusz érdekes feladatot, olvasnivalót kapok, ami a szókincsbővítést szolgálja, és nagyon jól be tudom építeni a mindennapi beszédhelyzetekbe. Azt szeretem még benne, hogy türelmes, és ha megakadok egy anyagrésznél, ad bőven gyakorló feladatot hozzá. A tananyagok több területet fejlesztenek: van hallás utáni szövegértés, szituációs gyakorlatok, írás, olvasott szövegértés. Ettől változatosak az órák.

Valamilyen továbbképzésben nem gondolkodtál?

– Mikor már majdnem egy éve Londonban laktunk, augusztusban elkezdtem egy childcare (gyerekgondozás) tanfolyamot kezdő szinten. Levelező képzésben végzem, teljesen véletlenül találtam rá erre a lehetőségre. Egy év alatt kell befejezni, rugalmasan oszthatom be magamnak a tananyagot. Az eleje egész könnyű volt. Most viszont egyre nehezebb, 4 modul van összesen. A tandíj kb. 500 font volt.

Ez milyen pozícióra elég?

– Nursery assistant (gondozónő) lehetek vele oviban. De először önkéntesként szeretnék dolgozni egy ideig, hogy beleszokjak. Még a gyerek elsősegély tanfolyamot is szeretném előtte elvégezni, az csak 1-2 napos.

–  Az elején meddig terveztétek az itt létet, és ehhez képes most hogyan látjátok?

– Mivel hirtelen jöttünk, nem terveztük nagyon sokáig, 1-2 évre gondoltunk. Ehhez képest most 2 és fél éve már itt vagyunk. Most már addig szeretnék maradni, amíg olyan jól megtanulom a nyelvet, hogy otthon is dolgozhassak pl. angol magánoviban. Most már bennem van az is, hogy szégyen lenne hazamenni. Szeretnék valamit felmutatni először. A férjem is szeretne még magasabb szintre jutni. Az ő vágya Norvégia vagy Svédország lenne. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Még 5-6 évet itt szeretnénk először kihúzni, mivel itt tudunk pénzt is félrerakni.

Azt mondják, hogy a bevándorlók életének itt van egy íve, a többség alacsonyabb beosztásban kezdi, silányabb szállásokon, aztán…

– Igen, ez így van. Ez ránk is igaz. Már csak nekem kell találni egy jó ovit, ahol dolgozhatok. Akkor biztos már ennyire sem vágynék haza. De amíg a családom él, hazahúz a szívem. Gyereket is tervezünk, és ezen mindig gondolkodunk, hogy hogyan fogjuk a magyar nyelvet őrizni. A tanítványaimnál látom, hogy amit magyarul nem hall, azt nem fogja tudni a gyerek.

Az elmúlt két és fél évben mi volt a legfelemelőbb és leglesújtóbb élményed?

-A legszörnyűbb az volt, amikor még Warringtonban nem jött az ingatlanos srác. Azt már meséltem.

Meg voltam egy szállodában próbanapon, amikor Londonba jöttünk, illetve próbanapokon, mert 3 napos volt. Wimbledonban kerestek takarítókat. Az első nap csak körbevezettek, a második napon betanítás volt, és a harmadik napon már nekünk kellett csinálni a szobákat. Egy idősebb lengyel hölgy mellé osztottak be, aki félig angolul, de inkább lengyelül karattyolt és magyarázta, hogy mit hogy csináljak. Persze felét sem értettem, és még ő volt felháborodva, hogy ilyen nyelvtudással mit akarok. A harmadik napon meg kellett x szobát csinálni. Nem feleltem meg, az időből is kifutottam. Az ágyat nem tudtam megfelelően megcsinálni. Ez kiábrándító „élmény” volt.

Aztán 1-2 hét múlva találtam a másik állást Andinál, a takarítócégnél. Már az elején nagyon szimpatikus volt, és a mai napig nagyon jól érzem itt magam. A legpozitívabb az ő személye, az biztos, hogy, soha többé nem lesz ilyen normális főnököm.

Van időtök városnézésre vagy utazgatni?

– Mikor megérkeztünk, bejártunk hétvégeken a belvárosba. Voltunk a London Eye-nál, a Science Múzeumban és a British Múzeumban. Aztán egyre kevesebb időnk volt a tanulás miatt.

Most jön a tavasz, és majd Suttonban akarunk bicajozgatni.

Összejártok magyarokkal, esetleg magyar boltba jártok vásárolni?

– Croydonban jártam az egyik magyar boltba. Ott volt például házi krémes. Az egyik magyar kolléganővel is jóban vagyok. A volt lakótársakkal is tartjuk a kapcsolatot. A kollégáimmal is jobb a viszonyom, amióta a gyerekeiket tanítom. Angol barátaim nincsenek.

A hoteles próbanapon megismerkedtem egy magyar csajjal, és azóta is mindig találkozunk, az ő lányát is tanítom. Ők segítettek, amikor költöztünk is.

Magyaros ételeket főztök otthon?

– Az elején nagyon ragaszkodtunk a magyaros ízekhez. Warringtonban nem volt magyar bolt, csak egy kifőzde. Londonban van több is, de a napi bevásárláshoz sajnos túl drágák. Most már változott az ízlésünk. Fűszereket azért otthonról is szoktunk hozni, például paprikát.

Az új lakóközösség kellemes?

– Egy idős angol házaspár lakik a földszinten, ők kedvesek. A többi lakó nem brit, vannak indiaiak és arabok is például.

Az otthoni híreket nyomon követitek, esetleg van magyar TV csatornátok?

– Most raktam fel a telómra az egyik magyar kereskedelmi tv lejátszó alkalmazást. Otthon mindig néztem a napi sorozatot. Kikapcsolódásnak nagyon jó, mert ha angolt nézek, csak „kattog az agyam”. A férjem a rádiókabarét szokta csak meghallgatni.

– Remélem, hogy sikerül megvalósítani a további terveiteket. Köszönöm, hogy vállalkoztál a beszélgetésre.